Kovács Dezső (szerk.): A Magyar Könyvtárosok Egyesületének évkönyve 1982 (Budapest, 1983)
A szekciók ülései - 6. Levéltári szekció. A levéltárak és az irattárak kapcsolatai - Összefoglaló a szekció munkájáról
a kimenő levelek másodpéldányai maradnak vissza történeti értékű iratok esetében is az irattárakban. A másológépek megjelenése, a sokszorosítása az iratanyag további gyors növekedésével járt, a beérkező leveleket sok esetben géptáviratok (telexek) váltották fel. A növekedést maguk a szervek is ellensúlyozni akarják, ezért gyakran jelentkeznek a viszonylag értékes, de még nem levéltárérett iratanyag tömeges mikrofilmezése ügyében is. Gondot jelent a keletkezett iratanyag áttekintése, kutatása is, amelynek engedélyezése alkalmával a levéltárak és az iratképző szervek további együttműködésére van szükség. Jelenleg az utolsó 30 évben keletkezett iratanyag államérdekből vagy jogos magánérdekből kutatási korlátozás alá esik. Az előadó szerint - a külföldi példák alapján - az irattári terveket úgy kellene összeállítani, hogy a ténylegesen államtitkot tartalmazó vagy bizalmasan kezelendő iratok elkülöníthetők legyenek. Ezzel a kutatási korszakhatárt közelebb hozhatnánk napjainkhoz. Szűcs László előadását azzal zárta, hogy az 1969. évi levéltári tvr. kiadása, a végrehajtása során felvetődött problémák ellenére is, helyes volt. A továbblépést a megfelelő szervezeti és személyi kérdések megoldásával lehet biztosítani. Egyfelől olyan iratkezelési szakemberekre van szükség, akik nemcsak a papírmunka oldaláról nézik az iratkezelést, hanem figyelembe veszik az ügyviteli és levéltári érdekeket is. Másfelől, ha a levéltárosok az igazgatási munka e fejlődő területén ezután is meg akarják tartani irányító szerepüket, akkor további szemléletváltozásra, a kutatói elképzelések feladására lenne szükség, és a levéltárügyet a művelődési tárcától az iratkezelést országosan irányító főhatósághoz kellene kapcsolni. Az előadást élénk vita követte. Az egyes hozzászólók részben a bevezetőkhöz kapcsolódtak, részben pedig a gyűjtőterületi munka racionalizálásáról, az "iratrobbanás"-sal adódó új feladatokról beszéltek. Legnagyobb vitát a történeti értékű iratok kiválasztásával kapcsolatos kérdések váltották ki. Az 1969. évi 27.tvr. és végrehajtási utasítása értelmében ugyanis az 1970-es években országosan sor került az iratkezelés korszerűsítésére és egységesítésére. Az egyes főhatóságok — saját ügyiratkezelésük rendezése mellett — az alárendelt szervek számára típusonként minta-iratkezelési szabályzatokat adtak ki, amelyek irattári terveiben az iratok őrzési idejét, selejtezhetőségét is meghatározták. E központi minták alapján a megyei, városi, községi szintű szervek elkészítették saját szabályzataikat, amelyek szerint az iktatást, irattározást, selejtezést végzik. A selejtezés után a megmaradt iratok átvételére a területi (megyei) levéltárak kötelesek. Évek során kiderült, hogy a szabályzatokban sok volt óvatosság, azok összeállításakor nem vették kellően figyelembe a szervek vertikális elhelyezkedését az ágazatokon belül, valamint azt, hogy egymásra épülő szervek esetében az iratoknak ott van történeti értékük, ahol az érdemi döntés született. Az első hozzászóló Simonffy Emil, a Zala megyei Levéltár igazgatója beszámolt a területükön folyó értékhatár vizsgálatokról, amelyek célja, hogy a minta-iratkezelési szabályzatok által nem selejtezhetőnek minősített irattömegből csak az kerüljön a Levéltárba,ami a megye története szempontjából valóban értékes. Vizsgálataik során megállapították, hogy megyei, járási szinten az említett iratoknak kb. 70%-a nem volt történeti értékű. Tapasztalatai szerint az iratkezelés a tanácsi szerveknél jobb, mint más területeken, 106
