Billédi Ferencné (szerk.): A Magyar Könyvtárosok Egyesületének évkönyve 1979 (Budapest, 1980)

A XI. Vándorgyűlés szekcióülésein (1979. augusztus 9-10. Veszprém) elhangzott előadások, korreferátumok - Dr. Tóth Dezső: Nem hagyományos dokumentumok a könyvtárakban

A Kongresszusi Könyvtár prognózisában többek közt a következők találhatók: „— A 80-as években várhatóan csökken a nyomtatott információk aránya, a speciális eszközök (video, képtelefon, stb.) igénybevétele terjed. A szórakoztató és ismeretterjesztő programok videokazettán kerülnek kölcsönzésre. — A nyilvános könyvtárak feladatai kibővülnek. — A 90-es években az összes információknak csupán 50 %-a jelenik meg nyomtatott formában. A képtelefon általános lesz." Nézzük a jelenlegi helyzetet: Az audiovizuális dokumentumokból egyre több könyvtárban hoztak létre különböző részlegeket, gyűjteményeket. A könyvtárak „befogadják" az új ismerethordozókat, egyenrangúnak tartják a könyvvel, folyóirattal, egyszóval a nyomtatott anyaggal. A közelmúltban megjelent könyvtári törvény végrehajtási rendelete is megemlíti, hogy: „A könyvtári anyag (dokumentum) körébe tartozik... a nem nyomdai úton terjesztés céljára előállított szöveg, kép-, adat- és hangrögzítés (gépirat, fénymásolat, fénykép, mikromásoiat, film, hanglemez, stb.)" Úgy tűnik, az audiovizuális ismerethordozók bevonulása a könyvtárakba különösebb probléma nélkül megvalósul. Ez azonban csak a látszat. Ha egy kicsit közelebbről megvizsgáljuk, nagyon sok problémával találkozunk. Kezdjük mindjárt az elnevezéssel. Honosítsuk-e meg az audiovizuális megnevezést, vagy keressünk jól hangzó, a tartalmat kifejező magyar szót. Erre van is próbálkozás, hiszen szaklapunk a Könyvtáros rendszerint a „hangos-képes" dokumentumok nevet használja. Ugyancsak terminológiai problémaként vetődik fel a hangos-képes dokumentumokat magába foglaló gyűjtemény neve is. Médiatár, eszköztár, információtár, eszközközpont, vagy maradjon könyvtár? Vagy legyen könyv- és médiatár, mint ahogyan az Országos Oktatástechnikai Központban (OOK) használjuk? Bármelyik elnevezést fogadjuk is el, a tartalmát definiálni kell. Az av-dokumentumok meghatározását illetően elfogadhatónak tartom az ALA által kiadott irányelvekben levő meghatározást. E szerint: „Az audiovizuális anyagok olyan kommunikációs források, amelyeknek továbbadásához, reprodukciójához vagy nagyításához segédanyagok szükségesek abból a célból, hogy hatékonyan használhatók, érthetők legyenek." De a pontosítás céljából hadd tegyem hozzá, hogy az „olvasásukhoz", használatukhoz szükséges „segédanyagok" szó helyett én jobbnak tartom az „eszközök" megnevezést. Az av-eszközök: „a látás és hallás útján történő tanulás, tanítás, kommunikálás, az emlékeztetés és a kutatás eszközei. Ilyenek pl. a különböző elektroakusztikai, elektromechanikai berendezések: a film és diavetítők, a televízió, a zártláncú televízió, a magnó, lemezjátszó, képmagnó, stb." Az előbb már felsoroltam néhány hangos-képes anyagot, a következő oldalon levő ábra a jelenleg használt anyagokat tünteti fel. Ezek közül többet megtalálhatunk a könyvtárakban, a közművelődési könyvtárakban a diafilmet, hanglemezt, hangszalagot, mikrofilmet, az iskolai könyvtárakban mindezek mellett az írásvetítő fóliát. A filmet jelenleg kevésbé, a videofilmet még kevésbé. Ahogy a gyakorlat mutatja, a jövőben az a módszer fog elterjedni, hogy minden könyvtár gyűjt minden hangos-képes dokumentumot és a film megjelenik a közművelődési, is68