Székely Sándor (szerk.): A Magyar Könyvtárosok Egyesületének évkönyve 1974 (Budapest, 1975)

Önálló közlemények - Haraszthy Gyula dr.: Könyvtárosképző tanfolyamok a Magyar Könyvtárosok és Levéltárosok Egyesületének rendezésében

rét, a könyvtárak egységes gyarapításának kérdéseit, a központi katalógusokat, a könyvtári (központi) tudakozók működését, végül a könyvtárközi kölcsönzést. Helyünk és időnk nincs arra, hogy minden előadásból kiemeljük, kielemezzük a fontosat, az előremutató és okos tárgyi megjegyzéseket. Egy előadásnál tisztelgünk még, s megrendülten, ma sent múló fájdalommal állunk meg Halász Gábor neve mellett. A magyar esszé eme kiemelkedő mestere —Babits Mihály kiváló tanítványa és méltó utóda — könyvtárosként is példaképül szolgálhat a későbbi nemzedékeknek. Tanítómester volt a szó legjobb értelmében ezeken a tanfolyamokon; az újkori kéziratokról, azok tipológiájáról problematikájáról, tudományos hasznáról szólt a rá jellemző eleganciával, világossággal, sugárzó értelemmel. Még fölidézzük őt mint előadót — hogy aztán eltűnjék szemünk elől mint a náci—nyilas pribékek áldozata a „munkatáborban". A szenvedés, az éhség, a tífusz harminc évvel ezelőtt taszította tömegsírba ezt a ragyogó jellemű embert, írót és könyvtárost. 4 A tanfolyamok történetéhez tartozik még a vizsga és az oklevél államérvényességénekkérdése. .' — '•• Ebben az ügyben a küzdelem már a vizsgabiztos (miniszteri biztos) kiküldése vagy ki nem küldése körül kezdődött. Nyireő István így írt egy 1937. március 3-án kelt levelében

28 erről a problémáról: „Magam szintén igen fontosnak tartanám... ha vizsgákhoz miniszteri biztos küldetnék ki és pedig mindjárt Szinnyei főkönyvtárnok urat

29 jelölném erre a szép munkára, aki bizonyára a legjobban volna alkalmas erre a feladatra. Miniszteri biztos nélkül ugyanis — szerény felfogásom szerint — a vizsgák csak félértékűek lehetnek." Hiába küszködött az Egyesület vezetősége a vizsgabiztos delegálásáért, a vallás és közoktatásügyi minisztérium akkor intézkedni hivatott tisztviselői elutasították ezeket a szerény, de a bürokrácia számára mégis csak következményekkel járó javaslatokat. íme egy jellemző részlet a tanfolyamok titkárának, Asztalos Miklósnak az Egyesület elnökéhez 1937. március 17-én intézett leveléből: „Beszéltem Schneller Vilmossal, aki közölte, hogy nem javasolta a vizsgabiztos kiküldését, mert a tanfolyamot magántestület [!] tartja minden hivatalos kezdeményezéstől függetlenül. Ettől eltekintve a tanfolyamot igen hasznosnak és fontosnak ítéli."

30 Ezek után (az Egyesület „magántestület" stb.) természetes, hogy minden javaslat, érvelés és vita ellenére sem sikerült az Egyesület vezetőinek elérniök azt, hogy a tanfolyam bizonyítványai „államérvényesek" legyenek. A nagy könyvtárak igazgatói (OSZK BEK, DEK stb.) ugyan ragaszkodtak ahhoz, hogy kinevezésre, az ún. státusba-kerülésre a tanfolyamokon képesítést nyert gyakornokok nyerjenek jogot, de egyrészt a hivatalos elismerés hiánya, másrészt a múló idő mindinkább átlépett az Egyesület jó szándékain. Pedig a könyvtárosok is — ha volt rá alkalmuk - szót emeltek a jó ügy érdekében. Pl. ár Egyesület 1939. június 8—11 között tartott második kongresszusán Pálffy Miklós felszólalásában síkra szállt a könyvtárosképző tanfolyamok bizonyítványainak államérvényessé tételéért.

31 Hiába, a Vkm nem akarta, és különben is jött a háború... Ha ez az állami elismerés jogilag nem is következett be, a morális-szakmai siker teljesnek volt mondható. A könyvtáros közvélemény igen nagyra becsülte, értékelte az Egyesület kezdeményezését és munkáját. Éspedig nemcsak az ún. „nagykönyvtárak", és hasonló jellegű intézmények, melyek humán-jellegűek voltak s a két tanfolyamot hallgatott 111 55