Székely Sándor (szerk.): A Magyar Könyvtárosok Egyesületének évkönyve 1974 (Budapest, 1975)
A VI. Vándorgyűlésen, Pécsett elhangzott előadásokból - Futala Tibor: A könyvtáros pálya és a könyvtáros személyiségének jövője
dül is képes megküzdeni a tudatlansággal, terjeszteni a nyomtatásban megörökített igazságokat és értékeket. Szóval, igazi hősfigurának képzeltük el, illetve voltunk kénytelenek elképzelni magunkat. Nem szeretném, ha fiatalabb, azt a kort legfeljebb gyermekfejjel megért kollégáink egyszerűen kinevetnék ezt a mindenképpen naiv elképzelést. Akkor, egy fasiszta korszakkal és egy pusztító világháborúval a hátunk mögött, illetve egy társadalmi igazságot megvalósítani készülő korszak előtt állva, sokan szubjektíven azonosultunk vele, mint ahogy azonosultak más, a nálunkénál kiforrottabb múlttal rendelkező szakmák művelői is a nekik adott, nem kevésbé hősies új pályaképekkel. Objektíven e pályakép tömeges megvalósítása természetesen lehetetlen volt, gyakorlati kihatásaiban komoly károkat okozott. Közrejátszott abban, hogy nem tudtuk magunkat és intézményeinket megnyugtató szinten elfogadtatni a társadalommal, mivel az univerzális tudású könyvtáros-hős ideálja makacsul beivódott könyvtárosszemléletünkbe, könyvtárosképző és továbbképző gyakorlatunkba. De minthogy nem lehettünk univerzális tudású emberek és az új nemzedék, bárhogy is törekedett rá, ugyancsak nem tudta elérni ezt a szintet, azért kudarcot szenvedni mégsem akartunk. Csináltunk hát magunknak pótszert, univerzális tudáshoz kalauzoló könyvtártudományt, amelyben a mindennapi munkához elengedhetetlen szakmai ismeretek és jártasságok is a tudomány dicsfényében kezdtek,lebegni, s minden másféle tudással szemben kizárólagosságra törekedtek. Az ötvenes években végzett könyvtárosok, különösen az egyszakosak tanúsíthatják, hogy pályakezdésükkor emiatt mennyi nehézséget kellett leküzdeniük, mennyi hátrányt behozniuk, ha ugyan ezek a hátrányok egyáltalán behozhatóknak bizonyultak. De a/, akkoriban nem könyvtáros szakképzettséggel könyvtárossá lett kollégáink is bizonyára viszsza tudnak emlékezni erre a könyvtártudományi korszakra, amelyben olyan átszellemült ábrázattal kellett elsajátítaniuk a mindennapi könyvtáros-munkához szükséges, nemegyszer igen gyakorlatias ismereteket, mintha velük és általuk valamiféle misztikus tudás birtokábajutottak volna. Éppen ezért a magam részéről nagyon-nagyon hálás vagyok minden olyan későbbi - az ötvenes évek végén sorjázni kezdő - ellenvéleményért, amelyek közül legismertebb a Mátrai László adta tömör formula lett, hogy ti. „nem könyvtártudósokra, hanem tudós könyvtárosokra van - legalábbis a tudományos könyvtárakban s/ükség", amely- részigazságokat hordozva is - kikezdte a monolitikus könyvtártudományi szemléletet, s megindította azt a gondolkodási folyamatot, amelyhez szakmánk reális jövőjének megfogalmazása kapcsolható. * Ma már - a valóságnak, a tényeknek megfelelően - mindig és mindenütt a könyvtárügy differenciált egységéről beszélünk. A differenciáltságot a tényleges és a kívánatos specializáltság és a gyűjteményi-szolgáltatasi különbségek érzékeltetéseié, a/ egyseget pedig annak érdekében hangsúlyozzuk, hogy a használóik kérései és megrendelései szabadon áramolhassanak a legkülönfélébb könyvtárak között annak elismeréseként, hogy az igények területileg és könyvtárilag jóval szórtabban jelentkeznek, mint amilyen messze a differenciálással el lehet és érdemes menni. S ezzel még mindig csak az egyes könyvtárakig mentünk el, nem pedig az egyes könyvtárak személyzetéig, ahol még az intézményeknél is bonyolultabb differenciálódás figyelhető meg. Mégpedig: szükségképpen. 22
