Kéki Béla (szerk.): A Magyar Könyvtárosok Egyesületének évkönyve 1973 (Budapest, 1975)

Az V. Vándorgyűlésen, Zalaegerszegen elhangzott előadások és korreferátumok - Makkai László dr.: A könyvtártörténetírás művelődéstörténeti módszerei

A következő statisztikai szempont a könyvek nyelve. Az elemzés eredménye egyértelmű és sokatmondó. Az erdélyi nemesség javarészt csak magyar könyveket gyűjtött. Az említett Serédi Benedek 60 kötetből álló könyvtárában 49-et tett ki a magyar nyelvű művek száma. Meglepően sok magyar könyve volt Rákóczi Zsigmondnak. Feltűnő viszont, hogy az erdélyi nemesi könyvtárakban igen csekély a latin nyelvű munkák száma. Werbőczi Tripartitumát sok helyen megtaláljuk, de ennek is szívesebben használták a Veres Balázs-féle magyar fordítását. KithonichDirectio methodicajának,a kor nagy jogi tankönyvének magyar fordítását is jobban kedvelték a latin eredetinél. Ugyanakkor a királyságbeli magyar arisztokrácia könyvtáraiból hiányoztak a magyar könyvek. A Thurzó-család nagy gyűjteményében például csak azért találjuk meg Szenczi Molnár Albert könyveit, mert a szerző küldött nekik munkáiból egy-egy dedikált példányt. Kevés volt a magyar könyv Zrínyi, Bercsényi és Révay Miklós könyvtárában is. (A legtöbb főúr és birtokos nemes házában a magyar könyveket az úrasszony szobájában tartották, és nem osztották be a bibliotékába, mivel ezeknek elsősorban a latinul nem tudó úrasszony volt az olvasójuk.) Mindez összefügg az erdélyi hivatali magyarnyelvűséggel, szemben a latin uralmával Nyugat-Magyarországon, ami egyben az anyanyelv társadalmi tekintélyének különbségét is mutatja a két országrészben. Végül statisztikailag elemezhetjük a könyvtárak szak szerinti összetételét. A XVII. században a világiaknál és a papoknál egyaránt, sőt az iskolákban is legalább 60 százalékban vallási tárgyú könyvekből álltak a könyvtárak, a fennmaradó 40 százalékban az antik irodalom, a jog, a földrajz és a történelem dominált különböző megoszlásban. Jó útmutatóink lehetnek azok a könyvjegyzékek, amelyekből arról is tájékozódhatunk, hogy milyen volt az egykori szakrendszer, s melyik volt az a 12 vagy 15 szak, amelybe a könyveket beosztották. Ilyen jegyzék hiányában a korabeli könyvtárak gyakorlatából kell kiindulnunk, ugyanis a XVII. vagy XVIII. századi könyvtárak gyűjtőkörét semmiképpen sem határozhatjuk meg mai szakrendszerünkből. A statisztikai elemzés után még egy igen fontos, a könyvtár korszerűségének megállapítására irányuló vizsgálatot kell elvégeznünk. Eredményt e téren csak két eljárás együttes alkalmazásával érhetünk el. Az egyik módszer a késési index megállapítását teszi lehetővé. A könyveket egyenként kell vizsgálnunk olyan szempontból, hogy a kiadás évétől számítva mennyi idő telt el, amíg bekerültek a tanulmányozott könyvtárba. Ha egy 1560-ban kiadott mű 1610-ben került be a könyvtárba, akkor a késési index ötven évet mutat. A XVI. században a könyvek beszerzése még legtöbbször késés nélkül történt. Szegedi Kis István baranyai szuperintendens munkái tanúskodnak erről. Szegedi Kis élete utolsó évtizedét Ráckevén, tehát török hódoltsági területen töltötte. Itt írta nemzetközileg ismert, Bázelben és másutt kiadott műveit. S igen érdekes, hogy egyik 1565-ben befejezett művében 1563-ban, Bázelben megjelent munkákat idéz. A XVI. században szép számmal voltak magyarok, akik a kor nagy szellemeit, Erasmust, Luthert, Calvint személyesen ismerték, találkoztak, leveleztek velük. A XVII. századnak főként a második felében nagyon megváltozik a helyzet. A magyar könyvtárak 25-30 éves késéssel regisztrálják a Nyugat-Európában megjelent nagy fontosságú könyveket. A késési index tulajdonképpen ugyancsak statisztikai módszerrel kialakított mérőszám, amely jól tájékoztat bennünket az információbeszerzés gyorsaságáról. Ugyanakkor igen erősek tartalmi vonatkozásai is, mert megmutatja, hogy a különböző időkben milyen anyagot gyűjtött a könyvtár, milyen szerzőket propagált, s ennek folytán íróink, tudósaink milyen művekből inspirálódtak. 37