Dávid Gábor: Segédlet a héber iratok kezeléséhez (Budapest, 2006)
A ZSIDÓ KÖZÖSSÉG INTÉZMÉNYEI
A ZSIDÓ KÖZÖSSÉG INTÉZMÉNYEI A ZSIDÓ község, a kehi la jogállását a középkorban elsősorban királyi, az újkorban pedig jellemzően földesúri privilégiumok biztosítják. Az újkori zsidó megtelepedés a török kiűzését követően, az újra berendezkedő ország viszonyai között történik. A zsidóknak megtiltják, Hogy a várósokban lakjanak, ezért — a középkori, városias megtelepedéssel ellentétben — jellemzően földesúri, kamarai, egyházi birtokokon alakulnak ki az új közösségek. Az 1840-ben kiadott, a zsidókról rendelkező törvény (1840. évi XXIX. törvénycikk a zsidókról) lehetővé teszi, hogy a zsidók a bányavárosok kivételével bárhol letelepedjenek az országban, és ott (hit)községet alapítsanak. A zsidó község nem csak vallási, hanem évszázadokon keresztül politikai, társadalmi egységet is jelentett a privilégiumokban elnyert jogokkai: bíráskodással, adószedéssel, saját oktatási rendszer fenntartásával és egyebekkel. A közösség élén a ros hakahal (rasekol) állt, aki 3, 5 vagy 7 (különböző, de feltétlenül páratlan számú) elöljáró (alufé hakahal) segítségével vezette a közösséget. Munkájukat díjazás nélkül végezték, s meghatározott időközönkénti tisztújításon döntöttek személyükről. A tisztújító közgyűléseken, valamint az egész közösséget érintő, nagy horderejű kérdésekben az egész közösség döntött — lehetőleg demokratikusan. A hitközség űzetett alkalmazottja volt a gondnok (neeman),
