Frojimovics Kinga - Schweitzer Gábor (szerk.): Adalékok Büchler Sándor és Kohn Sámuel történetírói munkásságához. A magyarországi zsidóság történetíróinak emlékezete, avagy Egy kézirat legendája - Magyar Zsidó Levéltári Füzetek 2. (Budapest, 1997)
Büchler Sándor A zsidók története Magyarországon. A mohácsi vésztől a szabadságharcig
Szent tisztelettel töltötte el a budaiakat, mint a német szertartású zsidókat egyáltálában, Száfed iránt, hol a zsidóság csodatevő hírében állott férfiai, ó-kori írói, a miszticizmus két főhőse: Simon ben Jocháj és Lurja Izsák, a zsidó törvények kodifikátora, Káró József nyugosszák örök álmukat. Száfedet, hol német közösség is volt, többre becsülték Jeruzsálemnél, miért is bővebben juttattak oda adományokat. Megható az a vonzódás, mely az e korabeli zsidóban a szent föld iránt nyilvánult. Földrengéskor visszafelé folynak a vizek és a zsidó lélek is, midőn annyi szenvedés rázkódtatta, a múlt dicsősége felé fordult, melynek színhelye, tanúja valaha az ősök országa volt, melyet soha se tudott, sohase akart elfeledni. Gondolata szakadatlanul felkereste a Libánon, a Földközi tenger partja, az egykoron termékeny filiszteus róna vidékét, a városokat, falvakat, melyeknek minden talpalatnyi földje az ősök lehanyatlott fényes múltjáról, a próféták világraszóló, hasonlíthatatlan nagy érdémeiről, a letiport állami önállóságról, a megakasztott nemzeti élet szabadságáról regélt. Szomorú viszonyai közt vallásos rajongással szőtte reményeit, hogy amit hódítók hatalma elvett tőle, valamikor újra visszakerül birtokába, a romokat dolgos zsidó kezek fogják fölépíteni, a kietlenné vált területekbe a zsidó nép elpusztíthatatlan fizikai, s szellemi ereje fogja megint a lelket belehelni. Kitéphetetlenül benne gyökeredzett a tudat, hogy eljövend az idő, mikor ismét Cijonból indul ki a tan és Isten szava Jeruzsálemből, mikor a szőlő és fügefa alatt a békességét és országát visszanyert zsidóság nem a több ezeréves elpihent keserveket fogja értelmében forgatni, hanem hogy szabad nemzetnek mik a feladatai magával és az emberiséggél szemben. A zsidóságnak ez a jellemző vonása okozta, hogy aki ekkor életében nem láthatta, legalább holta után akart a szent földdel érintkezni, ahol a rege szerint a tetemet nem rágja meg a rovar. Csontjaikat a budaiak is leszállíttatták Száfedba, hogy a szentek és rokonaik közelében porladjanak. 1647-ben Budán a hívek három helyen végezték istentiszteletüket. Az úgynevezett nagy templomban a főrabbi prédikált. Magánosok házában állandó istentiszteletet nem tartottak, mert el akarták kerülni a törökök gyanúját, hogy titkos összejövetelekre gyülekeznek. A frigyládától nyugatra szónoki emelvény állott. A pap tehát nem prédikált az oltár lépcsőjén, amint ez sok helyen még manapság is szokásos. A budaiak nem tűrték, hogy a pap beszéde alkalmával hátat fordítson annak a helynek, hol a szent írást őrizték. A templom közepén álló almemoron hirdették ki a községi jegyzőkönyvbe foglalt határozatokat. A templom épülete mellett volt az úgynevezett geniza hely, ahol a használatlan, szétrongyolt héber iratokat elföldelték. A fegyelmet az elöljáró mérséklettel gyakorolta, mert nem volt ritka eset a zsidók között, hogy a bűnös elkeseredvén a szigorú fenyíték miatt, hitét elhagyta, s 41
