Az egyetemi felvételi rendszer változásai a 20. században. Az MFLSZ 2010. évi vándorgyűlése - A Magyar Felsőoktatási Levéltári Szövetség kiadványai 4. (Budapest, 2010)

Körösi Zsuzsanna: Az „ellenforradalmárok” gyermekeinek felvételi tapasztalatai a Kádár-korszak első felében - visszaemlékezések tükrében

Mivel lakóhelyén középiskolai továbbtanulását megakadályozták, egyik tanára segítségével Budapesten járt gimnáziumba, majd 1966-ban felvételizett a szegedi tudományegyetemre. Felvételi eredménye jó volt, de őt sem vették fel az egyetemre, a lakóhelyi pártbizottság közbeavatkozásának köszönhetően. Ez ismét egy olyan eset, amikor a rosszindulatú, túlbuzgó párttitkár egy egyébként rátermett fiatal továbbtanulását akadályozta meg az apa „bűnére” hivatkozva. Idát az elutasítás visszahúzódásra késztette, és csak sok évvel később mert újból felvételizni. A főiskolát levelező szakon végezte el. így emlékezett vissza élete nagy kudarcára:

Én humán beállítottságú vagyok, én a történelmet szeretem. Jó voltam kémiából és biológiából is, és az osztályfőnököm azt mondta, hogy Szegeden tud nekem segíteni, hogy bejussak az egyetemre, úgyhogy menjek oda. Ha akarom, később elvégezhetem még mindig a történelem szakot is. És így jelentkeztem én Szegedre biológia-kémia szakra, 18 pontom volt. De nem jött össze a dolog, mert a járási párttitkár közölte, megüzente nekünk is, hogy egy ellenforradalmámak a lánya, míg ő párttitkár, addig nem lesz egyetemista. Ez a párttitkár nem az iskolán keresztül, hanem di- rektbe közelítette meg Szegedet. És akkor a nagyapám mondta nekem, hogy nincs itt fellebbezés, nincs semmi, jobb lesz, hogyha csendben maradunk.

Csilla - az előbb idézett Ildikó húga - 1945-ben született. Ő egy ideológiai szempontból kényes helyen, a soproni óvónőképző intézetben akarta folytatni tanulmányait 1964-ben. Az ő továbbtanulási kérelmét először indoklás nélkül elutasították, majd a második felvételi során a szóbeli vizsgán a főiskola vezetője szemtől szemben közölte vele, hogy ne is reménykedjen, egy ellenforradalmár lánya nem fogja a jövő nemzedékét oktatni, tanítani, ő soha nem lehet óvónő.

Csilla pedig a soproni óvónőképzőbe jelentkezett. Nem vették föl. Hatvanötben újból, másodszor is megpróbálta az óvónőképzőt, s ott aztán egy nő az elnökségben (a nevét már nem tudom) közölte vele, hogy hogy képzeli, hogy egy volt ellenforradalmárnak a leánya fogja a jövő nemzedéket oktatni, tanítani? Óvónő? Hát ne is álmodozzon róla, hogy ő valaha is óvónő lehessen. Aztán már nem próbálkozott, harmadszor már nem próbálkozott, hanem elhelyezkedett a bölcsődében.

A pedagógusok egy része nemcsak elfogadta a hivatalos álláspontot, hanem azonosult is azzal, de sokan nem vagy csak látszólag engedelmeskedtek a kényszernek. Interjúalanyaink egyaránt felidéztek elutasító és szolidáris reakciókat.

Az iskolák igazgatói, párttitkárai általában nyíltan diszkriminálták ezeket a gyerekeket, a tanárok közül néhányan a legváratlanabb helyzetekben

204