Magyarországi világi felsőoktatási intézmények az 1956-os forradalomban és szabadságharcban - A Magyar Felsőoktatási Levéltári Szövetség kiadványai 3. (Budapest, 2007)
Intézmények - B./ Vidéki felsőoktatási intézmények
Szénái Attila - Lossné Acs Mária csak Diákparlamentnek nevezték. De Diákparlamentnek nevezték a megválasztott küldötteket, és később a forradalom alatt a megválasztott vezetőséget úgyszintén Diákparlamentnek nevezték. A Ságvári Kör elnevezés csak a pártbizottsági iratokban lelhető fel. Október 18-19-én, csütörtökön és pénteken immár teljes lendülettel üléseztek a miskolci egyetem hallgatói. Évfolyamonként és karonként állították össze a különböző követelések vázlatait. A IV. éves gépészmérnök hallgatók összeállítása kapott a legerősebb politikai hangsúlyt. Október 22-én, hétfőn a fiatalság országszerte megmozdult. Ez a nap kétségtelenül minden felsőoktatási intézményben a hallgatók önszerveződésének kezdőnapja lett. A miskolci egyetem pártbizottsága úgy próbált ura maradni a helyzetnek, hogy a Ságvári Kör alakuló ülését erre a napra hozta előre. Délután három órakor az egyetemi hangos híradó felhívására az aulában több mint 1000 hallgató és 100 oktató gyűlt össze. A valóságban a diákság új önkormányzati szerve, a Diákparlament kezdte meg a tanácskozását. A nagyelőadó már a kezdés előtt zsúfolva volt emberekkel. Ott voltak az egyetem tanárai és alkalmazottai, a megyei pártszervek képviselői, valamint az ÁVH nyílt és titkos megbízottai. Közöttük az operatív felderítő osztály vezetője, Gábor Sándor ÁVH-s főhadnagy, valamint más tisztek, akik titokban lehallgató berendezésükkel rögzítették a gyűlésen elhangzottakat. Dobi Imre V. éves egyetemista kezdte levezetni a vitát (a pártbizottság által kijelölt hallgató), de amikor a miskolci pártbizottság küldöttének, majd a Kilátó egyik szerkesztőjének, és végül az egyetemisták képviselőinek felszólalása nyomán forrósodni kezdett a hangulat, a vitavezető lemondott. A legnagyobb érzelmeket váratlanul Bihari Sándor költő váltotta ki, aki hozzászólása végén azt mondta: „Ahol magyarok laknak, az legyen a magyaroké!” Az előadóteremben hatalmas ujjongás tört ki, a tömeg a hosszú évekig elfojtott belső indulatoktól vezérelve kiabálta: „Mindent vissza!” Az érzelmileg felfutott hangulat dokumentálható változatának megfogalmazása Fekete László adjunktus nevéhez fűződik, aki indítványozta a követelések közé a Dunai Konföderáció gondolatának felvételét. A Varsói Szerződésből való kilépés követelése ellen Simon Sándor, az egyetem párttitkára védőbeszédet mondott a Szovjetunió érdekében. Szerinte, ha az SZKP XX. kongresszusa nem lett volna, erre a gyűlésre sem kerülhetett volna sor, és még mindig az AVH-tól kellene félni. A külpolitikát érintő követeléshez közvetve és más megközelítésben többen is hozzászóltak. Terplán Zénó, a Gépelemek Tanszék tanszékvezető tanára arra figyelmeztetett, hogy „erőtérben élünk”, s ezt nem lehet figyelmen kívül hagyni. Petrich Géza dékán, az Ábrázoló Geometria Tanszék vezetője utalt arra, hogy megélt már életében egy világégést (a háborúra célzott), és „nem szeretne megint vért látni a pesti utcákon”. E szavakkal az oktatók megpróbálták a hallgatóság felfokozott hangulatát reálisabb mederbe terelni. Érdekes volt, hogy a radikális hangok ellenére, politikai szempontból a nyilvánosság előtt senki sem merte felvetni a szocializmus elutasítását. Ennek oka bizonyosan az akkor már közel tízéves kommunista uralom alatt beléjük vésett legsúlyosabb vád, „a kapitalizmus restaurációjának” az elkerülése volt. A Diákparlament elnökéül Fekete Simon V. éves kohómémök hallgatót választották meg, akinek a helyettesei a vezetőség tagjai, Mihala Ferenc adjunktus és Gónusz Sándor V. éves gépészmérnök hallgató lettek. A hajnalig tartó gyűlés eredményeként a diákparlament 11 pontból álló felhívást fogadott el, melyben - hasonlóan a budapesti követelésekhez - független magyar kormányt, a szovjet csapatok kivonását, a politikai gazdasági perek és a mezőgazdasági politika felülvizsgálatát, a külkereskedelem (urán, bauxit) új alapokra helyezését követelték. A 296
