Magyarországi világi felsőoktatási intézmények az 1956-os forradalomban és szabadságharcban - A Magyar Felsőoktatási Levéltári Szövetség kiadványai 3. (Budapest, 2007)
Intézmények - B./ Vidéki felsőoktatási intézmények
Veszprémi Vegyipari Egyetem Tiltakoztak a törvénytelen deportálás ellen, de szovjet börtönökben erőszakkal, pl. veréssel nem találkoztak. (Szí-199) Újra itthon Kényelmesebb körülmények között jöttek haza. Csak tizen voltak egy zárt teherautón, két őrrel, kaptak egy egész kenyeret és egy egykilós húskonzervet (amit csak az őr tudott kinyitni), így szállították vissza őket a veszprémi börtönbe (BS-168, SzF-44), ahonnan ügyészi kihallgatás után néhány nap múlva szabadultak. Polinszky Károly dékán, a hazahívott koreai hallgatók búcsúztatásával egybekötve ünnepi vacsorán látta őket vendégül, s pótolták az időközben a kollégiumból eltűnt ruháikat is. Egyes új hatósági szervek magatartása kevésbé volt baráti. ’1957 elejétől elkezdett gorombulni a világ. Napirenden voltak az igazoltatások, razziák, házkutatások. Ha véletlenül nem volt nálunk igazolvány, vagy a kópénak nem tetszett a kopasz fej, egykettőre az őrszobán találtunk magunkat. Itt azután, amikorra kiderült a tévedés, már jól helyben is hagytak. Leginkább éjszaka jöttek a karhatalmisták. Akit kerestek, rendszerint nem találták. A tárgyi bizonyítékok keresése miatt mindig újra kellett ágyazni és elrakodni a szekrényben. A házkutatás különben gyorsan ment, mert alig akadt holmink, a szakkönyvek pedig őket nem érdekelték. Leginkább melegítőben aludtunk, hogy az öltözködéssel se kelljen bajlódni, amikor el kell hagyni a szobát. Sokkal kellemetlenebbek voltak a tanúkihallgatások. Azokban a napokban a legtöbbször a tanúkból lettek a vádlottak. Ez történt a parancsnokunkkal, Bíró Zoltánnal is’.- írja Szijj Ferenc (SzF-48-50. old.) „Telefonon többször kerestek a tanszéken, de nem találtak. Április 2-án letartóztattak. Egy kétszer két méteres szobában legalább húszán voltunk. Egyenként vittek ki bennünket, mindenki a saját lábán jött vissza, csak egy kissé elváltozva. Életemben úgy nem vertek meg, mint akkor. Hátul megrúgtak, fejjel neki a falnak, de vertek pofon is, ilyen cipó lett a fejem. A srácok aggódva fogadtak, hogy hogy nézek ki. 6-án és 7-én az egész gárdát hazaengedték, én azért maradtam 12-éig, mert idő kellett, hogy eltűnjenek a foltok, de akkor is tele voltam lila véraláfutásokkal” - írja Balogh Lajos tanársegéd (BS-56) „Másrészt kopaszságuk alapján gyakran találkoztunk az együttérzés megnyilvánulásaival. Ha büfében, bisztróban megkérdezték, hogy mennyibe kerül, felnéztek és röviden csak ennyit mondtak: 'Magának semmibe.' Amíg ki nem nőtt a hajunk, élelemért szinte nem fogadtak el tőlünk pénzt, sőt még egy kedves tekintetet vagy egy erős kézfogást is kaptunk mellé. - Egy-szer az akkori Hungária vadásztermében voltunk, nekünk csak egyszerűbb ételre és egy korsó sörre futotta, de a vendégek az egyik asztaltól is, a másiktól is küldtek egy rundot. Összetoltuk az asztalokat és nótázásba kezdtünk. Néhai Ruha Rudi és zenekara ingyen húzta. A székely himnusszal fejeztük be a vacsorát. - Mondhattak, tehettek, írhattak bármit a forradalom ellenében, a város nem felejtett.” (SzF- 48) 395
