Kaján Imre (szerk.): Zalai Múzeum 23. (Zalaegerszeg, 2017)
Bekő Tamás: Az 1956-os forradalom Zalatárnokon
362 Bekö Tamás volt, a tagok neve azonban nem ismert. Mivel puskákhoz ők sem jutottak, túl nagy befolyásuk nem lehetett. Ennek ellenére a dokumentumok szerint Gombos mint nemzetőrparancsnok több kommunista elvtársnál is házkutatást tartott. Még november 2-án a járási tanács utasította a községi tanácsokat, hogy Budapest lakosságának megsegítésére gyűjtést szervezzenek. Kondo- rosi József járási tanácstitkár kihangsúlyozta, hogy a dolgozóktól főleg pénzadományokat várnak, melyeket az alábbi csekkszámlaszámra lehetett befizetni: „131- 199. Budapestért.” Meghagyta továbbá, hogy a romlandó élelmiszerekre vonatkozó adományokat egyelőre hagyják a felajánlóknál, és a terményekről a további intézkedésig csupán előjegyzést készítsenek.59 Zala- tárnokon Lévai Vince tanácstag irányításával zajlott a felajánlás és az élelmiszergyűjtés. A visszaemlékezések szerint a lakosság önzetlen adománya (burgonya, tojás, káposzta, megtisztított baromfi stb.) már csak a szovjet megszállás után került Budapestre. Az összegyűjtött terményt először Zalaegerszegre vitték, majd onnét a megye más helységeinek adományaival együtt teherautó konvoj szállította a fővárosba.60 November 4-én, a kora reggel rádiót hallgató tárnokiak döbbenten hallgatták Nagy Imre kormányfő drámai nyilatkozatát. Ezt követően filmszerűen felgyorsultak az események. Az országba beözönlő szovjet páncélos csapatok először Budapestet, majd a vidéki nagyvárosokat vonták ellenőrzésük alá. A zalai megyeszékhely november 4-én, Lenti pár nappal később egyetlen puskalövés nélkül adta meg magát. Zalatár- nokot nem érintették a hadműveletek. A szovjet bevonulást követő fővárosi összecsapások híre fokozott félelemmel töltötte el az ország békére vágyó polgárait. Sokan attól tartottak, hogy a fegyveres harcok átterjednek majd a vidékre, és a hadköteles férfiakat behívják katonának. Az esetleges országos mérvű háború kitörésétől főleg az asszonyok és az idősebbek tartottak, ezért többen azért utaztak be a megyeszékhelyre Tárnokról, hogy a megtakarított pénzükön tartós élelmiszert, ruhaneműt, háztartási cikkeket vásároljanak. Mások szintén félve a pénz elértéktelenedésétől, mindenféle mezőgazdasági eszközökbe, pl. szekerekbe, ekékbe fektették összekuporgatott vagyonukat. Voltak persze személyes élmények is. E sorok írójának édesanyját - mint néhány hónapos csecsemőt - ezekben a napokban a zalaegerszegi kórházban ápolták. Amikor a rádió bemondta, hogy háború kitörése esetén fel kell majd szabadítani a kórházi ágyakat a sebesültek részére, a gyermek édesanyja - Jári Imréné - nagyon megijedt, és félve attól, hogy kislányát egyszerűen kiteszik az intézményből, azonnal beutazott Egerszegre. Mivel buszjárat akkor nem indult, az utat Borsos József teherautóján tették meg a városig, a visszaemlékezés szerint rendkívül jeges, hideg időjárásban. A kórházban persze nem akarták kiadni a csecsemőt, mivel felesleges pánikkeltésnek tartották a rádió nyilatkozatát. Az anya azonban hajthatatlan volt, és csak hosszú vita után, saját felelősségére vihette haza a beteget. Inkább vállalta a cseppet sem kockázatmentes otthoni ápolást és kezelést, mint azt, hogy megfelelő körülmények és szaktudás mellett, de mégis bizonytalan helyen hagyja kislányát.61 Amikor a harcok végleg elcsendesedtek, sok millió magyar szabadságvágya hullott porba. „ Végünk van, [...] vérbe fojtották a forradalmi győzelmünket...” - kesergett Borsos József, utalva a Kádár-kormány hatalomra lépésére és a szovjet invázióra. A falu plébánosa pedig a História domus lapjaira jegyezte le később hasonlóan keserű gondolatait: „Hiába a magyar igen rossz politikus, de még rosszabb diplomata. A Lengyeleknek volt Gomulkájuk és Visinszkyjük, nekünk csak rossz elgondolásaink vannak. Micsoda ábrándozás, hogy önhatalmúlag felmondjuk a Varsói szerződést. Valóban kátyúba vitte a nemzetet a rossz politizálás és az elhamarkodott magyar virtus. Kár volt a sok magyar vérért!!!”62 Végezetül - a teljességre törekvés igénye nélkül - emlékezzünk meg azokról a tárnoki illetőségű vagy származású személyekről is, akik a forradalom és szabadságharc időszakában az ország más településein tartózkodtak, vagy szemtanúi, esetleg áldozatai voltak a fővárosi eseményeknek. A budapesti harcok során elhunytak közt találjuk Szakony Erzsébet, férjezett Smuk Lajosné zalatárno- ki születésű elektroműszerészt. A szerencsétlenül járt fiatalasszony 1956. november 6-án, hasi sérülés következtében vesztette életét a főváros VIII. kerületében. Arról sajnos nem szól a fáma, hogy fegyverrel a kézben forradalmárként esett el, vagy polgári áldozata volt a szabadságharcnak.63 A szentkozmadombjai Balogh Vilmos ötödéves vegyészhallgatót tanulmányai színhelyén, Veszprém 59 Uo. 60 Lévai László szóbeli közlése (2005) 61 Jári Imréné szóbeli közlése (2006) 62 ZPL HD 63 Horváth Miklós - Tulipán Éva: In memóriám 1956. Budapest, 2006. 220.
