Kaján Imre (szerk.): Zalai Múzeum 22. (Zalaegerszeg, 2015)
Orha Zoltán–Simon Anna: Adatok az andráshidai római katolikus templom építéstörténetéhez
Adatok az andráshidai római katolikus templom építéstörténetéhez 85 Kisméretű szondákban a kifestést is vizsgáltuk: a hajó és a sekrestye boltozatán, valamint a karzatmellvéden több rétegű festés maradt fenn. Koruk, jellegük meghatározása festőrestaurátori feladat. A 2011-es falkutatás a korábbiakhoz képest pontosította az építéstörténetet: a törökkori pusztulás nagyobb mérvű kiégéssel járt, és azonosítható volt a barokk kori újjáépítést megelőző javítás periódusa. 1746-ban a középkori templomot használhatóvá tették: déli kapuját feltehetően megtartották, a falfülkék falazott szélét, vakolatát javították, tovább használták. A nagyszabású újjáépítésre később került sor: 1785-ben a szentélyt elbontva, a templom alapterületét közel kétszeresére növelve, szintén téglából, megépült a mai szentély, az 1970-es évekbeli kutatási fényképek tanúsága szerint a falkoronát felfalazták, a középkori ablakok elbontásával kialakították a hajó tágas, új ablakait, és feltehetően ekkor boltozták be a hajót. A karzatpillérek és a hozzá vezető külső lépcsőtorony falazata a hajóéhoz másodlagosan épült, ekkor, vagy egy következő építési periódusban. A karzat első említése 1810-ből való. Ugyanakkor több kérdés nyitva maradt: a falkutatás alapján nem lehetett megismerni a középkori járószintet, lefedést, a déli kapu bélletének, illetve a középkori szentélyzáródás pontos formáját, a feltételezett középkori karzat helyét. Ezek jó részét a régészeti kutatás tisztázta. Az ásatás 2012 őszén a karzaton elektromos hiba miatt tűz keletkezett, melynek füstje a templom boltozatát bekormozta. Az újabb kár a templom belső felújítását is szükségessé tette. A munkálatok során 2013 őszén a körítőfalak mentén a drain cső számára ásott árkoknál régészeti szakfelügyeletet végeztünk. Ennek során feltártuk az épület alapozását, amely eltért az Árpád-korban e vidéken jellemző építési technikától. Az alapozás habarccsal rögzített téglából állt, nem pedig agyagba rakott téglából, vagy kőből. A felmenő falnál kissé szélesebb, kiugró padkával falazott alap a déli oldalon az egykori temető sírjainak kiásása miatt kis mértékben rongált volt, a korábbi déli bejáratról nem tudtunk meg új információt, a küszöbének környezetét tönkretették az újkori építkezéssel. Az északi oldalon az alapozás jó állapotban maradt fenn. Az északnyugati oldalon lévő karzatra vezető lépcső alapozásának újkori mivoltát, a korábbi falkutatáshoz hasonlóan, a feltárás is megerősítette, valószínűleg az 1785. évi nagy átalakításkor építették. A nyugati bejáratnál nem járt eredménnyel a kutatás, ugyanis az ajtó előtt található kőburkolat építésekor elpusztították a korábbi járószinteket. A templom környékén kialakított közművek építésekor csak téglatörmeléket találtunk, temetkezéseket egyáltalán nem, ugyanis a templomkert területe természetes és mesterséges folyamatok következtében az évszázadok alatt feltöltődött. A kutatást nehezítette az is, hogy évekkel korábban a drain cső-rendszer létesítésekor a körítőfal előtt lévő földrétegeket megbolygatták. A felújítás első szakaszához kapcsolódó, Simon Anna művészettörténész által elvégzett szondázó falkutatás számos építéstörténeti kérdést vetett fel, melyeket régészeti feltárással lehetett megválaszolni. Fontos célunk volt, hogy igazoljuk a falkutatási eredményeket és pontos adatokat kaphassunk az 1785. évi felújítás alkalmával elbontott késő Árpád-kori poligonális szentélyzáró falról. A kutatómunka során 4 szelvényt jelöltünk ki, melyekkel a szentélyzáró falat, az oltárt, és a nyugati kapu környékét vizsgáltuk. A feltárás során sikerült elkülönítenünk két fontos építési időszakban felhasznált kötőanyag jellemzőit és a téglák paramétereit: a 13. századi alapozásnál mészszemcsés, vajszínű habarcsot használtak a falazáshoz, a téglák mérete 34x16x8 cm. A 18. századi alapozásnál sárga homokos habarcsot használtak az építkezéskor, a téglák mérete 32x16x5,5 cm.
