Kaján Imre (szerk.): Zalai Múzeum 22. (Zalaegerszeg, 2015)
Müller Róbert: In memoriam dr. Horváth László
354 In memóriám dr. Horváth László szefoglalása. Tevékenyen részt vett a megye nagy megelőző régészeti feltárásain: 1979 és 1990 között a Kis-Balaton térségének, 1986 és 1993 között a hahóti mikrorégiónak kutatásában. A legnagyobb kihívás számára az M7-M70-es autópálya megelőző feltárása volt, amelynek tíz éven keresztül, 1999-től 2008- ig szakmai vezetője volt. Előfordult, hogy egyidejűleg tucatnyi feltárásért volt felelős, de a technikai irányítóval, Frankovics Tiborral együttműködve, mindent gördülékenyen, zökkenőmentesen oldott meg. A kettőnk kapcsolata nemcsak szakmai, de baráti is volt. Még a gimnáziumból ismertük egymást, együtt jártunk be a múzeumba, és én lehettem az esküvői tanúja is. Feleségeinkkel négyesben többször is együtt nyaraltunk, pl. Mitja Gustin pirani házában, vagy Ulla Steinklauber meghívására Stájerországban. Szakmai kapcsolatunk végig szoros volt. Még Zalaegerszegen voltam régész, ő pedig a Balatoni Múzeum alkalmazottja, amikor 1969-ben együtt ástunk Zalaszentgróton, 1970 és 1973 között pedig gyakorlatilag mi ketten vezettük a fenékpusztai tervásatást. Kanizsai kutatóként is gyakran megfordult Keszthelyen, mert nagy múltú szakkönyvtárunkban sok olyan könyv megtalálható volt, ami Kanizsán hiányzott. Az említett nagy ásatási kampányokon kívül rendszeresen találkoztunk az igazgatói értekezleteken, ahol mód nyílt szakmai kérdések megvitatására is. De a kutatáson kívül is voltak közös múzeumi programjaink. Eveken át fogadtuk Keszthelyen és Kanizsán a Szépművészeti Múzeum remek tárlatait, majd az Alsó-ausztriai Tartományi Múzeum vendégkiállításait. Együtt rendeztünk Kis-Balaton kiállítást Ausztriában és Németországban, majd hosszú éveken átjártunk együtt Asparnba, Helmuth Windl leleteit rajzolni, hogy értékét vesztő fizetésünket kiegészítsük. Horváth László a tudományos kutatói tevékenységet mindig fontosnak tartotta. Ezt még igazgatónktól, Sági Károlytól tanultuk. A vaskor periódusai mellett a későbronzkor és a kora császárkor történetének kérdései érdekelték leginkább. Ifjú munkatársaival jó kapcsolatot épített ki. A három „öreg” régész közül Vándor László és én végig Laci és Robi voltunk, ő már 50 évesen is Laci bácsi! Szívesen publikált is a fiatalabb kollégákkal közösen. Eke Istvánnal a kanizsai késő római, Tokai Zitával az alsópáhoki kora császárkori temetők anyagát tette közzé. A múzeumvezetés nyűgeitől és a feltárások irányításának gondjaitól megszabadulva, nyugdíjasként különösen aktív lett. Egymás után írta érdekes tárgyakat feldolgozó, izgalmas témákat boncolgató tanulmányait. Ezek egy része majd csak ezután lát napvilágot. A hévízdombi feltárás leletei alapján bizonyította be, hogy a középső vaskorban a Dunántúlon is éltek emberek. Értékes munkája a legrangosabb magyar régészeti folyóiratban, az Archaeológiai Értesítő idei kötetében jelenik meg, a fenékpusztai léleklyukas kelta urnáról írt dolgozata pedig a Castellum Pannonicum Pelsonense 7. kötetében, talán majd jövőre. Amikor néhány hete beszéltünk, azt mondta, azzal számol, hogy még kaphat az élettől 4-5 aktív évet, és pontosan tudja, hogy mit akar ezzel az idővel kezdeni. Akkor már csak az utolsó simítások voltak hátra a sok érdekes leletet tartalmazó kamondi kelta sír feldolgozásából. Ezt már nem tudta befejezni, és adós maradt egy nagy terv megvalósításával, a dunántúli későbronzkori kerámia összegzésével is. Mégis azt mondhatjuk, sokoldalú és teljes életművet alkotott. Munkáira még sokáig fognak hivatkozni, eredményeit az új régészgeneráció minden bizonnyal felhasználja és továbbfejleszti majd. Beírta nevét a magyar régészet történetébe. Nyugodjon békében! Dr. Müller Róbert (A Horváth László temetésén, 2015. július 31-én elhangzott búcsúztató beszéd szerkesztett változata)
