Kaján Imre (szerk.): Zalai Múzeum 22. (Zalaegerszeg, 2015)
Szemes Péter: Tájak, lány- és asszonyhangon (Pécsi Gabriella indulásáról)
348 Szemes Péter elmondtam, amit üzentek a Jelenkortól. Köszönték, kész. Akkor kinyögtem, hogy én vagyok a Koltai Máté Bálint. Hát összefutott mindenki, és rámparancsoltak, hogy ha álnéven akarok írni, találjak ki valami használhatóbbat, és írjam alá a közlendő vers kefelenyomatát. Akkor írtam le először, ott az íróasztal sarkán, hogy Pécsi Gabriella. (...) Váci Mihály, akinek ugyanebben az időben, egy másik álnéven küldtem verseket, azt írta, hogy tehetségesnek tart és szeretne megismerni, menjek be az akkori Új íráshoz. Megyek föl a liften, kérdezi mellettem egy férfi, hogy hova igyekszem. Mondom: a Váci Mihályhoz. Hát ő volt. Megszeppentem. Mondtam, hogy - valamilyen Gábor névre - mit válaszolt. Meg kellett mondanom az igazi nevem. Sok hasonlót csináltam, nem bíztam eléggé magamban.”5. Az önbizalom hiánya mellett persze az is szerepet játszhatott a férfi-, majd a végleges női álnév mögé rejtőzésben, azaz más identitások felvételében, hogy egyfelől egy pályakezdő ifjút - egyébként máig - sokkal nagyobb bizalommal fogadnak az irodalom köztársaságában, mint lányt, így írásai közlésére is nagyobb esély kínálkozik, másrészt bizonyára édesapja árnyékából is próbált ilyen módon kilépni, nem szerette volna, hogy szövegeit családneve miatt közöljék valahol, ami nagyon tisztességes szerzői magatartásra vall. Az álnév felvételének egyébként számos oka lehet, arról nem beszélve, hogy az eltérő nevek sokszor más-más alteregót takarnak, más-más írásmódot jelentenek egy alkotó esetében is (erre a világirodalomból Pessoa, a filozófiatörténetben Kierkegaard példája a legismertebb), ha már bejáratottak, ha nem, beérkezettebb szerzők próbálják meg gyakran ily módon megtréfálni az olvasókat, a szerkesztőket és meglepni az alkotótársakat, legszebb, ha ők maguk fedezik fel addig rejtőzködő tehetségként önmagukat. A Tiszatáj- és az Új írásbeli közlést a Jelenkor, a későbbi szűkebb pátria lapja, az Életünk, az Alföld, az ÉS, s a heti- és napilapok mellett számos gyűjtemény-publikáció követte. Utóbbiak közül a számunkra legkedvesebb zalaiakon - az 1979-es Összhangon és a már említett Visszhangon (1983) - túl a Magyar írók Szövetsége Költői Szakosztálya kiadásában, Fodor András szerkesztésében megjelent Pályakezdő költők 1971-1974 a legjelentősebb. Az igazi pályakezdés persze az ezt megelőző első kötethez, a Ki népei vagytok?-\\oz kötődik, melynek napvilágra jutását voltaképpen Kalász Mártonnak köszönhette, aki továbbította az anyagot a Móra Könyvkiadó Kozmosz-sorozatát is szerkesztő Kormos Istvánnak. A könyv születéséről, és a kortárs literatúra fősodrába alkotóként éppen ekkor, a Szegény Yorickka\ (1971), visz- szatérő mesterrel kialakult barátságáról így vallott később Pécsi Gabriella: „Kalász Mártont gyermekkorom óta ismertem. Úgy 1969-70 táján odaadtam neki az addig összegyűlt verseimet, kértem, hogy nézze meg, be merjek-e állítani valamelyik kiadóhoz ezekkel a versekkel. Telt az idő, Marci (...) Annyit mondott csak, hogy menjek fel Pestre, találkozzunk a Vörösmartyban. Ott Marci azt mondta, a kötetem Kormosnál van, azonnal menjek el hozzá. (...) Elmentem. Rózsaszín kosztümben, mint egy fagylalt, ott ültem abban a hatalmas fotelben, amit más kortársam is emleget. Fordult, hozta a kéziratot, rátette a kezét, és azt mondta: kérem, ezt kiadjuk. Nagyon meglepődtem. Én mindig azt hallottam, hogy a kiadó kihúz, meg kivesz, meg mást kér... így, ahogy van? - kérdeztem. Igen. Miért? Nem hiszi? - kérdezte, szinte megbántva. Akkor aztán összeszedtem magam, és mondtam, hogy ’köszönöm’. Aztán nagyon jó barátok lettünk. Az Ő barátsága kimondhatatlanul gazdaggá tett. 5 Uo. 393-394.p.
