Kaján Imre (szerk.): Zalai Múzeum 22. (Zalaegerszeg, 2015)
Bazsika Enikő: Göcsej nyelvjárásának vizsgálata
336 Bazsika Enikő helyesebben észak-göcseji és dél-göcseji nyelvjárásról a fent említett hangtani kritérium alapján (VÉGH 1954,426.). Az észak- és dél-göcseji nyelvjárási területek határát azonban Végh nem állapíthatta meg, hiszen nyelvatlaszának pontos adatgyűjtése erre a térségre nem terjedt ki (3. ábra). S még hozzáteszi: minthogy a dél-göcseji nyelvjárás lényeges vonásaiban megegyezik az őrségivel, „legfeljebb azt mondhatnók, hogy nyelvi szempontból észak-göcseji, őrségi és hetési nyelvjárásról beszélhetünk” (VÉGH 1954, 426.). Imre Samu A mai magyar nyelvjárások rendszere című, 1971-ben megjelent nagymonográfiájában a nyugati nyelvjárásterületen északnyugat-dunántúli, zalai, őrségi és hetési nyelvjárástípusokat különböztet meg (IMRE 1971, 334-337). A magyar nyelvjárások atlasza (MNyA.) anyagának alapján készített összefoglaló munkájában hangtani és alaktani jelenségek vizsgálatával nyelvjárástípusokat állapít meg, ezeket földrajzilag is rögzíti. Azonban leszögezi, hogy az egyes típusok területét hozzávetőlegesen jelöli meg, mert e területek pontos „határainak” megrajzolása reálisan nem végezhető el az általa figyelembe vett szempontok alapján sem, a vizsgált pontokat azonban „a realitás határain belül” besorolja a felvázolt típusokba (IMRE 1971, 331). A nemzeti atlasz vázlatszerü, áttekintő jellegű, a főbb nyelvjárási területeket igyekszik bemutatni, az egész magyar nyelvterület szempontjából fontos jelenségeket ábrázolja. Kutatópontjai között mindössze a községek 10%-a szerepel, így részletes jelenséghatárok megvonására nem alkalmas. Az azonban kirajzolódik Imre térképlapja alapján, hogy a Göcsej területén is beszélt, általa zalainak nevezett nyelvjárástípus jelentősen túlterjed még a tágabban értelmezett, földrajzi Göcsej területén is. Megállapítása szerint a zalai nyelvjárástípust a következő kutatópontok képviselik elemzett anyagában: Vas megyében Andrásfa B5, Zalában Pakod B6, Zalaháshágy BIO, Ságod B12, Becsvölgye B18, Hahót B21 jelzettel (4. ábra). A MNyA. további kutatópontjai még az általunk vizsgált területen, illetve annak határán: Babosdöbréte Bll, Csődé B9, Kerkabarabás B17, Zalatárnok B19, Kerkateskánd B24, Kányavár B25, Oltárc B27. E községek nyelvjárási adataiból látható, hogy délen a szóvégi n-zás, ü-zés szempontjából Kerkabarabás, Kerkateskánd és Kányavár a dél-göcseji nyelvjárás jellegzetességét mutatja, Zalatárnokon és Oltárcon pedig a szóvégen uo, üö áll. E községek közötti térségben, a kérdéses dél-göcseji területen (a Berek-patak mente) egyetlen kutatópont sem szerepel az MNyA. térképein (5. és 1. ábra). A rendelkezésünkre álló atlaszadatok tehát nem adnak felvilágosítást arról, hogy hol húzódik - egyáltalán kirajzolódik-e - a határvonal a zalai („észak-göcseji”) és a dél-göcseji nyelvjárásterületek között. Jól mutatja a dialektológiai kutatások adósságait a Magyar dialektológia c. egyetemi tankönyv megfogalmazása: a nyugat-dunántúli régióban az őrségi, zalai, hetési nyelvjáráscsoportok mellett „egyes vélemények szerint önálló csoportnak tartható a göcseji is” (JUHÁSZ 2001, 267.). Pontosabb adatokkal e terület nyelvföldrajzi viszonyairól a jelenleg készülő Új magyar nyelvjárási atlasz sem szolgálhat, hiszen kutatópontjai között a zalai nyelvjárástípust csupán Pakod, Becsvölgye és Hahót képviseli (ÚMNyA. lásd http://umnya.elte.hu). A nyelvföldrajzi viszonyok tisztázását egy teljes sűrűségű kutatópont-hálózattal készülő regionális nyelvatlasz tenné lehetővé a földrajzi Göcsejnek tekinthető területről, s ennek szükségességéről már Szentmihályi Imre is írt (SZENTMIHÁLY1 1976: 117.). Korszerű polisztratikus (többdimenziós) regionális nyelvatlaszra lenne szükség, amely ábrázolná az egyes nyelvjárási jelenségek elterjedési területét, valamint a szociodialektológiai szempontokat is figyelembe véve, tükrözné az egyes szóalakok, változatok szociális érvényét, a nyelvhasználatban betöltött szerepét is.
