Kaján Imre (szerk.): Zalai Múzeum 22. (Zalaegerszeg, 2015)
Bekő Tamás: Zalatárnokiak az első világháborúban, 1914–1918
202 Bekö Tamás nem akadt Zalatárnokon olyan ember, aki a világháborúból hazatért veteránok szavait lejegyezte volna. A község egyetlen krónikása, Takács J. Ince pedig nem foglalkozott hadtörténettel1. Az események hiteles rekonstruálásának esélyeit tovább rontotta, hogy a hajdani katonák személyes hagyatékai egyetlen korabeli hadinaplót vagy később született háborús memoárt sem tartalmaztak. A Kárpátok lejtőin, majd a Doberdó-fennsíkon küzdő zalatárnoki bakák elbeszéléseit, az egykor szájtátva hallgatott háborús meséket mindörökre magukba zárták az öreg temetők mohos sírkövei. Mindezek ismeretében a helyszíni gyűjtés nem épülhetett másra, mint a kései utódok élő visszaemlékezéseire. Munkám során igyekeztem valamennyi érintett családot személyesen is felkeresni. Eleinte házról házra jártam, s bár elmondhatom, szinte mindenhol a legnagyobb készséggel fogadtak, a témával kapcsolatos információk már csak itt-ott, mozaikszerűen törtek a felszínre. Morzsákkal kellett táplálkoznom, de éltetett a tudat, hogy értékmegőrző, tudományos munkát végzek az utókor számára. Adatközlőim sorából külön kiemelném Tóth Antal 90 esztendős zalatárnoki lakost, aki éles elmével és megbízható pontossággal emlékezett vissza a falu egykori frontkatonáira. Mivel a családi legendáriumokon kívül az örökösök tulajdonát képező papíralapú emlékekre, a még fellelhető fotókra, tábori lapokra és obsitleve- lekre is kíváncsi voltam, a kutatás rengeteg időt emésztett fel. A forrásfeltáró munka kapcsán előkerült katonaképek és iratok nem ritkán kacifántos úton jutottak a birtokomba. Sokszor a negyedik-ötödik hozzátartozó sem tudott segíteni, máskor egészen nem várt helyekről: régi asztalfiókból, szúette bútordarabok mélyéről, vagy gazdasági épületek rejtekéből kerültek napvilágra az értékes dokumentumok. Ahol láttam némi esélyt arra, hogy előkerülhet valamilyen írásos szövegemlék, jómagam sem riadtam vissza semmitől. Jártam poros padlásokon, kutattam molyrágta és penészes iratok között, ósdi katonaládákban és szekrényekben. Az elmúlt hosszú idő viharos évtizedeit figyelembe véve számolnom kellett azzal az eshetőséggel, hogy gyűjtésem során nemegyszer kerülök majd zsákutcába. Ha sikerült is a kérdéses személyt beazonosítanom, nem tudtam már élő leszármazott nyomára bukkanni. Egyes családok kihaltak, mások kivándoroltak külföldre, vagy szétszéledtek az országban. Mindezek ellenére, a hosszú és kitartó munka eredményeként közel ötven korabeli fotót és több száz levelet sikerült felkutatnom és a begyűjtés után archiválnom2. Végezetül a sok pozitívum mellett említést kell tennem arról is, hogy jó néhányan érdektelenségből és hanyagságból, míg mások a régi rendszer megtorlásaitól tartva szándékosan semmisítették meg a háborús időkre vonatkozó okmányokat. Bizony sok öreg katonafotó és végelbocsátó levél esett a demagógia vagy a gondatlan családi iratszelektálás áldozatául. Levéltári források A helyszíni bejárást kiterjedt és mélyreható levéltári kutatómunka övezte. A Nagy Háború zalatárnoki katonáit keresve a Magyar Nemzeti Levéltár Zala Megyei Levéltárában, a budapesti Hadtörténelmi Levéltárban és a Hadtörténeti Intézet és Múzeum Bécsi Kirendeltségének segítségével az Osztrák Állami Levéltár Hadilevéltárában (Österreichisches Staatsarchiv Kriegsarchiv) végeztem tudományos kutatásokat. Az eredményesség érdekében mindenekelőtt össze kellett gyűjtenem a világháború katonaviseltjeinek lajstromát. Ebben elsősorban a hősi emléktáblán szereplő nevekre, másodsorban pedig szinte csak a 1 TAKÁCS 1997 2 Ezúton mondok köszönetét mindazoknak, akik apáik és nagyapáik féltve őrzött relikviáit másolás erejéig a rendelkezésemre bocsátották.
