Kaján Imre (szerk.): Zalai Múzeum 22. (Zalaegerszeg, 2015)
Bekő Tamás: Zalatárnokiak az első világháborúban, 1914–1918
ZALAI MUZEUM 22 2015 201 Bekő Tamás Zalatámokiak az első világháborúban, 1914-1918 Életrajzi adattár A Nagy Háború vérzivataros éveit a zalatámokiak is megszenvedték. Amikor 1914 nyarán lángra gyűlt a világ, a király hívó szavára a büszke tárnoki férfiak is felsorakoztak. Apák és fiúk, fivérek és vőlegények, megannyi erőtől duzzadó élet került rövidesen szemtől szembe az ezerarcú halállal. Történelmi ismereteinkből tudjuk, hogy a tervezett gyors és elsöprő erejű katonai sikerek helyett bő négy esztendeig tartó nélkülözés és állandó létbizonytalanság várt a frontharcok poklába jutó magyar honvédekre. Már az első hadmozdulatok óriási véráldozatot követeltek a Monarchia fegyveres erejétől. Hamarosan megteltek a segélyhelyek, a tábori kórházak pedig újabb és újabb sebesültszállító szerelvényeket indítottak a hátországba. A hősi temetőkben sokasodó fakeresztek látványa, a gyermeküket és férjüket sirató anyák és feleségek jajveszékelése gyorsan feledtette a kezdeti háborús lelkesedés és a virágszőnyeges bevonulás emlékezetes napjait. A cifra komiszruhába bújt hetyke harcmodor helyébe tépett csukaszürke lépett, a gyújtó katonaindulókat pedig bús bakanóták váltották fel. A Zala megyei Göcsej szívében fekvő Zalatárnok községből több mint kettőszáz, javarészt egyszerű parasztembert kényszerített háborúba a XX. század eleji világgazdasági és politikai érdek. Közülük minden negyedik hadba vonult férfi életét áldozta a nemzetért. Idegen hazában haltak, idegen földben nyugszanak az örökkévalóságig. Jelen tanulmányommal a nagy világégés zalatárnoki résztvevőinek szeretnék emléket állítani. Azoknak a hősöknek, akik egy évszázada már, hogy ott porladoznak a végtelen lengyel mezőkön, a hófödte tiroli hegyek közt vagy a kopár Montello mellett a Piave partján, de egyszersmind azoknak is, akiket hosszú és viszontagságos hadi évek után épségben hazavezérelt a katonaszerencse. A helyszíni gyűjtés módszerei, eredményei Amikor több mint egy évtizeddel ezelőtt úgy döntöttem, hogy nekigyürkőzöm a témának, és megkísérlem összegyűjteni a tárnoki hadviselt férfiak katonai szolgálati adatait, nem gondoltam volna, hogy ilyen kemény fába vágom a fejszémet. Induló kutatómunkám elé a nagy világégés kitörésétől számított 90-100 esztendő és az égető forráshiány gördített áthidalhatatlan akadályokat. Tudtam, a huszonnegyedik óra utolsó percében próbálok összeszedni mindent erre vonatkozólag. Sajnos az eltelt hosszú idő és a korosztálybeli szakadék már nem tette lehetővé, hogy a legilletékesebb személytől, közvetlenül a háborút megjárt katonától gyűjtsem be a felejthetetlen harctéri élményeket. Nagy kár, hogy korábban
