Kaján Imre (szerk.): Zalai Múzeum 21. Emlékkötet Mindszenty József tiszteletére. Muzeológiai tanulmányok Zala megyéről (Zalaegerszeg, 2013)

Muzeológiai tanulmányok - Bekő Tamás: Zalatárnokiak a Donnál, 1942–1943

Zalatárnokiak a Donnál, 1942—1943 175 zalatárnoki templom előterében. A második világ­háború tárnoki áldozatainak arcképcsarnoka 41 hősi halált halt fiatalember - köztük 18 doni hős - katona fotóját tartalmazza, továbbá azoknak a neveit és be­osztását, akikről nem sikerült fényképet előkeriteni. Központi dekorációja, csonka Magyarország az elvett területek határaival, a turulmadár karddal és koronás kis címerrel, valamint a nemzeti szalaggal övezett fő cím: „A II. világháborúban elesett hős fiaink emléké­re.” Alatta Somogyváry Gyuia méltató szavai. 2006-ban Varga Imre zalatárnoki származású, nyu­galmazott csesztregi plébános és tiszteletbeli kanonok szervezett zarándokutat a Don kanyarhoz, amelyen jómagam is részt vettem. Az atya nem először ké­szült erre a nevezetes helyre, lelkipásztori hivatásának egyik bölcsőjéhez. „Arra a földre, melyet kettészel egy kéken hömpölygő »csendes« folyó, ahol nincsenek turisztikai látványosságok, s zarándokhelyként sincs az elsők közt”6' - de van végeláthatatlan síkság, több tízezer magyar honvéd jeltelen nyughelyével együtt. A doni zarándokút életre szóló élményt jelentett va­lamennyi résztvevő számára. Látni a nevezetes folyót, járni a magyar vér áztatta Gremjacsje, Boldirevka, Korotojak földjén, koszorúzni és tisztelegni a magyar 2. hadsereg pusztulásának helyszínén, csak kevesek­nek adatik meg. Az akkor nyolcvanhat éves Imre atya pedig - aki fiatalokat megszégyenítő frissességgel járta be újra a régi csaták helyszíneit - nagy dolgot vitt véghez. Még egyszer visszatérhetett a Donhoz és a rudkinoi központi katonatemetőben - a voronyezsi pravoszláv pópákkal teljes egyetértésben - ökomeni- kus istentiszteletet tarthatott a keleti hadszíntéren el­esett magyar és orosz katonák lelki üdvéért (28. kép). A Donnál eltöltött egy nap alatt (a többi kilenc az utazással telt), rengeteg maradandó emlékkel gazda­godtunk. Egy nagyon kedves és szívet melengető él­mény az oszkinoi határban ért bennünket, amelyre így emlékezett vissza az egyik résztvevő: „ Buszunk Oszkino falucska határába ért, ahol ki­szálltunk, s hosszan gyalogoltunk a síkság közepére, amely valaha harctér volt, de most fejfa őrzi a földben nyugvó magyar katonák álmát. Menetünket kíváncsi szempárok kísérték. Csendes vonulásunk láttán a fa­luszéli utcákból kijöttek az asszonyok. Miután imád­ságunkat elvégeztük, s indultunk vissza, ők egyre kö­zelebb jöttek. Érdeklődve és barátsággalfigyeltek, míg szóba nem elegyedtünk velük. Amikor megtudták, kik vagyunk, honnan jöttünk, elmondták, hogy minden al­kalommal, amikor elmennek a magyar katonák fejfája előtt, keresztet vetnek. Imre atya elmesélte nekik, hogy amikor ’43 telén visszavonultak, az orosz asszonyok adtak nekik élelmet. Sok katona, köztük ő is nekik kö­szönheti, hogy életben maradt. Imre bácsi az oszkinói határban megköszönte annak a néhány asszonynak, hogy anyáik, nagyanyáik megkönyörültek rajtuk [...] Mennyire nehéz elmesélni bizonyos helyzeteket, em­lékeket [...] Ezt érezhették meg az asszonyok is, mert szavak keresése helyett válaszul elszaladtak egy kan­csó frissen fejt tejért, s csak azzal engedtek tovább bennünket. ”61 62 Utunk során mi is tapasztalhattuk, hogy a régi Szovjetunió milyen nagy hangsúlyt fektetett a dicsősé­ges Vörös Hadsereg és a szovjet katona hősi kultuszá­nak ápolására. Emlékművé avanzsált, hatástalanított ágyúk és harckocsik sokasága, vörös csillagos, sarló kalapácsos, némely esetben már-már egészen ijesz­tő hatást nyújtó, monumentális obeliszkek hirdetik a szovjet birodalom világháborús győzelmét. Az már a politika bűne, hogy amíg hazánkban évtizedeken ke­resztül - igaz, hamis alapokon nyugvó kötelező barát­ságból, de lelkiismeretesen - ápoltuk és koszorúztuk a szovjet hősi temetőket, addig az Oroszországban el­esett sok ezer magyar honvédnek nem jutott egyetlen­egy szál virág sem. Szerencsére a 20. század utolsó évtizede pozitív változásokat hozott ezen a téren is, Közép- és Kelet-Európábán egyaránt. Zalatárnokon és Szentkozmadombján a doni hő­sök és a második világháború áldozatainak emlékét méltóképpen őrzi a hálás utókor. Igaz, a zalatárnoki kis turulmadaras alkotás valósággal eltörpül, szinte jelentéktelenné válik az Oroszországban látott hason­ló témájú emlékművek mellett, de az eszme ugyanaz, mint ami a több emelet magas sztarij oszkoli emlékmű monumentális homlokzatán olvasható: „HHKTO HE 3AEblT, HHHTO HE 3AEbITO”, azaz „senki és sem­mi nincs elfelejtve.” 61 KONCZ 2006, 7. 62 Uo.

Next

/
Thumbnails
Contents