Kostyál László – Straub Péter: Zalai Múzeum 19 : közlemények Zala megye múzeumaiból (Zala Megyei Múzeumok Igazgatósága, 2010)

A Kisfaludi Stróbl Zsigmond születésének 125. évfordulója alkalmából, a zalaegerszegi Göcseji Múzeumban 2009. november 3-án rendezett emlékkonferencia előadásai - Bereczky Lóránd: Kisfaludi Stróbl Zsigmond és a politika az 1950-es és 1960-as években

46 Bereczky Lóránd Az előbb beszélgettünk az élő és jelenlévő tanítvánnyal (Tóth Sándor), akinek tanúsága szerint a mester programja és hitvallása az volt, hogy a megrendelést meg kell valósítani. Teljesen egyértelműen számára az volt a fontos, hogy nem a politikai hovatartozás, nem a politikai program volt a lényeges, hanem az, hogy szót tudjon érteni a megrendelővel, és hogy annak ízlésvilágát feltérképezve azt az ikonográfiái rendszert és azt az eszközrendszert tudja használni, amivel a megrendelőt tulajdonképpen tökéletes megelégedésre, és hát természetesen az ellenérték megfizetésére tudja sarkallni. Az szinte legendákba illő, sajátos történelmi szituáció volt, amelyben a Szabadság-szobor elkészüléséhez vezető megrendelés megszületett, és én úgy hiszem, hogy az emlékiratok erről szóló vallomásában nem lehetünk teljesen biztosak, tehát további kutatást igényel majd, hogy ez hogyan is történt. Az egy szerencsés véletlen - illetve nekem van egy gyanúm, csak nem tudom igazolni, miszerint mégsem az -, hogy a szovjet hadsereggel Magyarországra érkező néhány, a magyar képzőművészet területén is jártas ember, mint például Ék Sándor, valószínűleg őrá emlékezett, amikor szoborról volt szó, hiszen ők elég hamar elkerültek innen, és nem tudták, mi minden történt közben itt Magyarországon. Az I. világháború és a Tanácsköztársaság után zömük emigrációba került, egy részük eljutott a Szovjetunióba, és a távozásuk előtti korszakra visszaemlékezve felidézték, hogy hát akkor volt itt egy fiatal, tehetséges szobrász, azt kellene megkeresni. A magam részéről nem hiszem el igaznak azt a történetet, hogy egy újságpapírba csomagolva a Mester maga vitte volna el Vorosilovhoz a tervet, inkább tudatosan keresték meg, miután tudtak személyéről. Valószínűleg az lehetett a folyamat lényege, hogy konkrét információ alapján keresték meg. S ezt követően megszületett ez a nagy emlékmű, amely alkotója számára azután teljesen egyértelmű lehetőséget biztosított az új társadalmi berendezkedésű Magyarországon. Az, hogy őt a Szovjetunióban is tisztelték, csak erősítette a státuszát, elsősorban azért, mert arra is volt képessége, hogy - mint korábban a londoniak esetében is történt - megismerje, hogy a moszkvaiaknak mi tetszik, és azt a nyelvet is tudta beszélni, ami a megrendelést, az ikonográfiát és az eszközöket illeti. Vucseticsék nagyon örültek, amikor megjelent náluk. Vucseticsnek egyébként érdekes kötődése van Magyarországhoz: úgy tudom, volt egy fia, aki nagyon sokszor járt Magyarországon, és a magyar képzőművészetről publikált is. Nem volt túl jó viszonyban az apjával, úgy hívták, hogy Igor Szvetlov. A magyar szobrászatról többször is írt, tehát (akik Kisfaludi Stroblt megkeresték) nyilván az otthoni körből hozták az információt a magyar szobrászatról. Amikor a művészeti közélet elkezdődött újjászerveződni Magyarországon, akkor egy polgári humanista ellenállást megvalósító képzőművészeti kör - amire nagyon egyszerűen azt mondhatnánk, hogy a Gresham - szereplői kerültek pozícióba. 1945 és 49 között pl. Pátzay Pál főosztályvezető volt az akkori Vallás- és Közoktatásügyi Minisztériumban. De rajta kívül is sokan jutottak szerephez közülük, és a közéleti szerepvállalás keretében megpróbáltak az általuk képviselt esztétikai értékrendnek érvényt szerezni a magyar kulturális életben. Igen ám, de a 49-es fordulat évétől ugye ők már nem voltak annyira szeretettek. Létrejött egy alku - hiszen többnyire olyan, már a két világháború között mesterszintre emelkedett alkotók voltak, akiken akkor még nem lehetett egyszerűen keresztüllépni, esetleg 52-ben ez egyszerűbben ment volna - a Gresham és az újonnan formálódó baloldali hatalom között: a Gresham megkapta az oktatást. így került a főiskolára többek közt Pátzay, Bernáth Aurél. A Mester, Kisfaludi Stróbl Zsigmond már régebben ott volt. Valószínűleg kapcsolat, kontaktus, ismeretség volt közöttük, bár nem minden esetben jártak egy helyre. Tudjuk, hogy Pátzay alapvetően a Fészek Klubba járó ember volt, Kisfaludi Stróbl Zsigmond is, Bernáth Aurél azonban soha nem fordult volna meg ott, csak ha muszáj volt. Ha díjat osztottak, és ő kapta, akkor elment. A folyamat úgy zajlott, hogy bekerültek a főiskolára, majd '49 után, az 50-es években elkezdődött egy olyan kiszorítósdi, aminek eredménye az volt, hogy a régebben ott tanító, vagy a modern művészet szemléletét az oktatásba bevinni szándékozó embereket eltávolították a főiskoláról. Hogy csupán a szobrászatról beszéljek, Ferenczy Béni '49 és '50 fordulóján már nincs a főiskolán, és másokat is elküldtek. A magyar avantgárd nemzedék egyik nevelője, sőt a merkantil grafikában maga is világhírű szinten teljesítő alkotója lett a főiskola rektora. Vadabb és kegyetlenebb szocreál követelményrendszert megvalósítani a Képzőművészeti Főiskolán talán senki más nem tudott volna, mint Bortnyik Sándor. Viszont a Mester, Kisfaludi Stróbl Zsigmond itt és ekkor is kívülálló és szuverén, független emberként alkotott és tanított, szinte azt mondhatnám, hogy nem is vett részt azokban a vitákban, amelyek eredményeként embereket távolítottak el, és amelyek eredményeként az 50-es évektől elkezdődött - nem csak a főiskolán, hanem a művészeti közéletben is - a magyar művészettörténetnek egyfajta átírása, az értékrendek átigazítása és a magyarra fordított zsdanovi program megvalósítása. Ha megnézzük a köztéri megrendeléseket, (és ezekben) a politika jelenlétét, akkor azt láthatjuk, hogy a köztéri megbízások inkább ebben az időben voltak hangsúlyosak, és ekkor kapott Kisfaludi Stróbl Zsigmond is igazán nagyléptékű megrendeléseket. Ekkor