Kostyál László – Straub Péter: Zalai Múzeum 19 : közlemények Zala megye múzeumaiból (Zala Megyei Múzeumok Igazgatósága, 2010)

A Kisfaludi Stróbl Zsigmond születésének 125. évfordulója alkalmából, a zalaegerszegi Göcseji Múzeumban 2009. november 3-án rendezett emlékkonferencia előadásai - Pótó János: Epizódok a magyarországi politikai emlékmüvek történetéből

36 Pótó János ben pedig egyedül az Agitációs és Propaganda Bizottság volt, ami egyértelműen bizonyítja az emlékmüvek elsődlegesen propaganda-funkcióját. (Szovjet emlékműveknél ezen felül szükség volt a szovjet nagykövetség engedélyére is.) Kiemelt politikai emlékműveknél a közvetlen politikai beleszólás egészen direkt formákat öltött. A Sztálin-szobor egész elkészültének folyamatát az MDP Titkársága felügyelte. Bár 3 független képzőművész és 4 alkalmazott szakember mellett 9 politikai megbízott ült a pályázat bíráló bizottságában, az MDP legfőbb vezetői, Rákosi Mátyás, Révai József és Gerő Ernő is megtekintették a szovjet nagykövet társaságában a beérkezett pályamüveket - természetesen még a zsűrizés előtt. De még a talapzat arányait és a „központi kiugró" méretét is az MDP Titkársága döntötte el.

1

0 Ugyanez ismétlődött immár sokkal konszolidáltabb körülmények között 1964-ben a budapesti Lenin-szobor pályázatánál, mikor is a zsűrizés napjának délelőttjén a főváros vezetőivel együtt a fél Politikai Bizottság kivonult a pályaműveket megtekinteni, s a zsűri aztán figyelembe is vette a politikusok javaslatait.

1

1 1956 forradalma fordulatot hozott a politikai emlékműszobrászatban is, az ortodox szocreál művek egy részét ugyanis - a sztálini rendszer jelképeként - megsemmisítették, s ezáltal a Kádár korszak lehetőséget kapott ezek minőségi cseréjére. Tematikailag is bővült a kör: április 4-e mellett a többi nemzeti ünnep is koszorúzó helyet kívánt. 1959-től így kezdtek szaporodni a tanácsköztársasági és egyéb munkásmozgalmi emlékművek, majd az 1960-as évek elejétől - nem függetlenül Sztálin történelmi szerepének szovjet átértékelésétől - a Lenin-szobrok. Az előzőek március 21-én, az utóbbiak november 7-én kerültek a szónoklatok-koszorúzások ünnepi ceremóniájának középpontjába. A szimbólumkészlet is humanizálódott, a fegyveres harcosokat lassan semlegesebb, általánosabb jelképek váltották fel. Előbb (19-20. kép) a szabadságuknak örvendő, „bilincseiket vesztett" férfiak, majd a nőalakok divatja következett (21-22. kép). Ez utóbbiaknál gyakran már csak egy jel (ötágú csillag, sarló és kalapács) utalt az emlékmű valódi funkciójára, vagy már a jel is áttételes szimbolikájú (pálmaág, galamb). De gyakran még ez a jel is hiányzott, s csak a felirat mondta el (természetesen oroszul és magyarul), hogy felszabadulási emlékművet, s nem - mondjuk - egy fürdőbe lépő nő szobrát látja a szemlélő (23. kép). A politikai emlékművek eme fantáziátlan elszürkülésére vonatkozó alapkérdést Wehner Tibor már negyedszázada megjelent könyvében feltette, Győr főterét hozva példaként, ahol 1959—60-tól két nagyméretű emlékmű állt, egy tanácsköztársasági és egy szovjet hősi emlékmű. Az egyik egy férfialak fegyverrel a vállán, a másik pedig ugyancsak egy férfialak jobb kezével fegyvert emelve a magasba. Wehner Tibor kérdése pedig úgy hangzott, hogy akkor most melyik is melyik, válasza pedig, hogy bármelyik lehet bármelyik, csereszabatosak.

1

2 Hogy a probléma nem lokális, hanem általános, mutatja az újpesti partizánemlékmű zsűrijének jegyzőkönyve 1969-ből, ahol az egyik pályamű kapcsán megjegyzik: „Újpesten már két olyan emlékmű áll, amelyik a témát puskás figurával fejezi ki."

1

3 S egy másik példa: néha mintha az emlékmű körül bábáskodó hatóságok sem tudnák, milyen emlékmű is készül éppen. Vagy mintha teljesen mindegy lenne. Székesfehérvár tanácsa 1960-ban pályázatot írt ki, melynek „témája a város felszabadulása". A pályázat zsűrije is felszabadulási emlékmű gipszmodelleket bírált el, a győztes Mikus Sándor azonban szerződésében - és később pótszerződésében is - már tanácsköztársasági emlékmű alkotására kap megbízást, a talapzat építész tervezője viszont felszabadulási emlékmű talapzatát tervezi (24. kép). S nem csak a szerződésekben, hanem az iratanyagban is hol így, hol úgy.

1

4 De ugyanerre a csereszabatosságra utal, mikor egy 1974-es kiskunhalasi „három tavasz" emlékműpályázat második helyezettje változatlan formában Kiskőrösön felszabadulási emlékműként került megvalósításra.

1

5 Mi lett közben a másik két tavasszal? Politikai emlékmüveknél a legfontosabb a mű üzenete. Az esztétikai hatás, mű és környezetének kapcsolata másod- vagy sokadlagos szempont. Néha azért előfordul, hogy az alkotóban megbújó szobrász legyőzi az „állami zsoldba kényszerült emlékmükészítőt", és politikai emlékműként is tényleges műalkotás jön létre. De akkor sincs könnyű sorsuk. Zárásként ismét egy párhuzamos szobortörténetet mutatok be, amely abban ugyan nem tipikus, hogy végül az „emlékművel" együtt a „szobor" is felállításra került, abszolút tipikus viszont a politikai emlékművel szembeni elvárások szempontjából. 1968-ban a Salgótarjáni Városi Tanács partizánemlékmű felállítását kezdeményezte, amely „állítson emléket a város környékén lefolyt partizánharcoknak" és „hatásában nem haladhatja meg a főtéri felszabadulási emlékművet". A pályamüveket elbíráló bizottságban három szakember mellett heten képviselték a városi tanácsot, illetőleg az MSZMP városi és megyei bizottságát. A három szakember, a szakzsüri egyértelműen Vigh Tamás tervét tartotta a legjobbnak. A helyi politikusok szerint azonban annak szimbolikája, a farkast legyőző szarvas túl általános, és „nem fejezi ki a nógrádi partizánmozgalmat, a nógrádi emberek harcát", ráadásul „az emlékmű témája miatt problémát jelentene a koszorúzás is". Egy másik pályamű, idősebb Szabó István alkotása viszont a helyi politikusok szerint „találkozik az emlékmű megvalósításával kapcsolatos elképzelésekkel". Az eredmény nem le-