Kostyál László – Straub Péter: Zalai Múzeum 19 : közlemények Zala megye múzeumaiból (Zala Megyei Múzeumok Igazgatósága, 2010)

A Kisfaludi Stróbl Zsigmond születésének 125. évfordulója alkalmából, a zalaegerszegi Göcseji Múzeumban 2009. november 3-án rendezett emlékkonferencia előadásai - Pótó János: Epizódok a magyarországi politikai emlékmüvek történetéből

Epizódok a magyarországi politikai emlékművek történetéből 35 téren közös díszsírhelyre temették. (E mozzanat kiválóan mutatja a direkt emlékeztetés szándékát: az exhumálás után sem katonai temetőben, hanem ismét csak közterületen temették el az elhunytakat. Azaz a kegyeleti elem alárendelődik a közterületen álló monumentum remélt propagandahatásának.) A kerület nemzeti bizottsága ezután elhatározta, hogy a sírra emlékmüvet állít, mivel, mint írják, „az orosz katonai parancsnokság emlékmű felállítását szorgalmazza". A Vallás- és Közoktatásügyi Minisztérium azzal a feltétellel vállalta az emlékmű tervezési költségeinek kifizetését, hogy a terveket a Magyar Művészeti Tanács bírálja el. A XIII. kerületi elöljáróság Borbereki Kovács Zoltán szobrászművészt kérte fel a tervek elkészítésére. A terv elkészült, a Magyar Művészeti Tanács jóváhagyta, „a modell azonban nem nyerte meg az orosz kerületi parancsnok tetszését". Nem is nyerhette meg, mert az orosz parancsnokság a kerületi elöljárósággal párhuzamosan szintén adott ki megbízást az emlékmű terveinek elkészítésére. Az ő megbízottjuk egy szinte ismeretlen szobrász, Meyer Sándor volt. Nem számított, hogy Borbereki Kovács Zoltán ismert szobrász volt, hogy őt a jogilag erre illetékes kerületi hatóság bízta meg, hogy az ő müvét lektorálta a művészeti zsűri és támogatta a minisztérium. A kerületi szovjet parancsnok még a minisztériummal is dacolhatott, s végül természetesen Meyer Sándor müvét állították fel (13. kép). Ez egy centrálisán elhelyezett, zászlót tartó szovjet katonát ábrázol egyenruhában, géppisztollyal, s a talapzaton egyik oldalt egy leláncolt figura domborműve a múltat, a másik oldalon egy, a szovjet katonára föltekintő nő és gyermek domborműve a jelent szimbolizálta.

8 Kisfaludi Stróbl Zsigmond a berendezkedő szocreálnak is mintát adott 1949-es, A nagy Sztálinnak a hálás magyar nép című szobrával (14. kép), amely a Magyar Népköztársaság ajándékaként készült Sztálin 70. születésnapjára, másolatát pedig 1950-ben állították föl a Szabadság téren. „Az apa és az anya előtt két mosolygós gyerek visz egy virágfüzért, és rajongó megbecsüléssel nyújtja annak, akinek emberi életünket, öntudatosodásunkat, jövőnket köszönhetjük, Sztálinnak" - hangzik a kortárs méltatás.

9 A felfelé tekintő arcok, az üdvözült mosoly, a derűs optimizmus és kétely nélküli hit mellett még egy toposz megjelenik itt, a munkás-paraszt szövetség gondolata: a férfi ugyanis egyértelműen munkás, míg a nő paraszt, mind ruházatukat, mind attribútumaikat tekintve. A szocialista társadalom tagozódásáról szóló alapszlogen, azaz „a munkásosztály, a vele szövetséges dolgozó parasztság és az értelmiség" formula teljes sztálinista plaszticitásában majd a Sztálin-szobor dombormüveinek traktorátadási jelenetében fogalmazódik meg (15. kép, Mikus Sándor müve). Ezen két értelmiségi (egy férfi és egy nő) félreállva, a sarokból szemléli, amint három munkás és egy munkásnő egy traktort ad át három parasztnak és egy parasztlánynak. Kidekázott munkás-paraszt egyensúly, határozott munkás-dominanciával, hiszen a munkások az aktívak, ők adnak, a parasztok pedig elfogadnak. S az értelmiség is a helyén van: kívülről szemléli az eseményt. A sztálinista korszakban ugyanez az erőltetett, ideologikus társadalomkép fertőzte a történelmi eseményekről készült emlékműveket is. Akár komikusnak is tekinthetnénk, ha nem lenne inkább tragikus, hogy milyen hamis társadalomképet sugall a Parlament előtt ma is álló, 1952-ben felállított Kossuth-szobor, vagy a budai Vár alatt 1961 óta álló Dózsa György-emlékmü. A Kossuth-szobron (16. kép, Kisfaludi Stróbl Zsigmond, Kocsis András és Ungvári Lajos műve) az 1848^49-es szabadságharc hadinépét a bőrkötényes kovács, a Petőfire hajazó diák és a kalapos, bő ruhás csikós alakja szimbolizálja, azaz munkás, értelmiségi és paraszt. Ugyanez a társadalomképe a Dózsa-emlékmű mellékalakjainak is (17-18. kép, Kiss István müve) (kalapácsot szorongató kovácslegény, bajuszos, bő ruhás paraszt fejszével), azzal az eltéréssel, hogy az „értelmiség" itt egy pap. A Dózsa György vezette 1514-es parasztháborúra emlékeztető műnél más nem is lehet, hiszen akkor még nem volt világi értelmiség - persze munkásság sem, nemhogy a 16. század elején, de még a 19. század közepén sem. De hogyan is jelenhet meg egy antiklerikális korszakban készült emlékművön egy pap? A megoldás cinikusan zseniális, vagy zseniálisan cinikus: a pap jobbjában kardot szorongat, baljával pedig éppen letépi a nyakában lógó keresztet. Magyarázatot ad erre a minden emlékművet átitató ideológiai töltetre, ha néhány mondatban vázoljuk a szocialista időszak emlékmű-állítási gyakorlatát, mely ebben a formában a Kádár-korszakra rögzült. A szobrokat általában a helyi (városi, kerületi stb.) közigazgatási szerv, a tanács állíttatta, de az engedélyeztetés már többlépcsős folyamat volt. Ki kellett először is kérni a létesítendő emlékműről a helyi, majd a megyei (Budapesten a fővárosi) pártbizottság véleményét, és mindezt felterjesztették a Művelődési Minisztériumba. A minisztérium a Képzőművészeti Lektorátus útján lebonyolította a pályázatot, s a szakzsűri véleményét a sajátjával együtt továbbküldte a legfőbb fórumhoz, az „egypárt", a Magyar Szocialista Munkáspárt Központi Bizottságának Agitációs és Propaganda Bizottságához. Korszakunkban mindvégig, minden politikai emlékműtervet legfelsőbb fokon ez a bizottság bírált el, és engedélyezett vagy utasított el. De ha az egész engedélyezési folyamatot nézzük, akkor is lehangolóak az arányok: két állami szerv és három pártbizottság véleményével szemben mindössze egyetlen szakmai minősítés készült egy-egy emlékműről. Döntési helyzet-