Kostyál László – Straub Péter: Zalai Múzeum 19 : közlemények Zala megye múzeumaiból (Zala Megyei Múzeumok Igazgatósága, 2010)

A Kisfaludi Stróbl Zsigmond születésének 125. évfordulója alkalmából, a zalaegerszegi Göcseji Múzeumban 2009. november 3-án rendezett emlékkonferencia előadásai - Pótó János: Epizódok a magyarországi politikai emlékmüvek történetéből

ZALAI MÚZEUM 19 2010 33 Pótó János: Epizódok a magyarországi politikai emlékművek történetéből Szobor és emlékmű különbségére már háromnegyed évszázada éles szemmel mutatott rá Genthon István: „Szobrászat és emlékmüszobrászat két külön világ, melynek sokkal kevesebb köze van egymáshoz, mint az első pillanatra látszik. Az előbbi azóta van, mióta a primitív ember első totemjét kifaragta, az utóbbi a 19. század leleménye. Az előbbinek alkotója szobrász, az utóbbinak állami zsoldba kényszerült emlékmükészítő, az előbbi művész teremtménye, az utóbbit laikus emberek zsűrinek nevezett végrehajtó-szerve készíti. Az előbbinél jó szobor a cél, az utóbbinál egy nagyság emlékének megörökítése.'" Csípős szavak, de plasztikusan jellemzik azt a helyzetet, amely az 1930-as évekre meghonosodott Magyarországon, hogy azután politikai rendszerektől függetlenül mindvégig jellemző legyen a 20.században. Az emlékművek általában véve egy, a nemzeti emlékezetben megállapodott megítélésű, nem vitatott személynek, eseménynek, eszmének kívánnak fizikai jelet állítani. Funkciójuk tehát a létező hagyomány őrzése, helyhez kötése, az emlékezés helyének megteremtése. Az emlékművek egy szűkebb csoportjának képviselői, a politikai emlékművek ugyanakkor általában a közeli múltra mutatnak, olyan eseményre, személyre, eszmére, amely erősíti, legitimálja az éppen fennálló politikai hatalmat, avagy képes megjeleníteni annak politikai céljait. Funkciójuk ennek megfelelően egy új hagyomány megteremtése, ennek besulykolása az emlékezetbe az állandó köztéri jelenlét által, azaz a felállító szándéka szerint ezek nem az emlékezés, hanem az emlékeztetés helyei. A politikai emlékmű fogalma tehát sokkal tágabb időszakra vonatkoztatható, mint ahogy általában használni szoktuk, e műfajt nem a szocialista korszak teremtette meg. Sőt! Sajátos fintora a magyar történelemnek, hogy maga az emlékmű műfaja igen erős politikai üzenettel, egyből politikai és hősi emlékműként jelent meg Magyarországon, fölmutatva mindazon jellegzetességeket, amelyek a politikai emlékműveket mindmáig jellemzik. Azaz: felülről erőszakolták ki felállítását; hatalmas méretével uralta környezetét, mert méretét nem a környezethez, hanem az ábrázolt tartalom „nagyságához" szabták; a győztes emlékműve volt a legyőzött közterén; a győztes hatalmát demonstrálva olyan eszmét hirdetett, amely teljes ellentétben állt a társadalmi emlékezettel; a helyi társadalom pedig éppen azért gyűlölte, mert állandó szem előtt létével egykori vereségére és jelen alávetettségére emlékeztette. Heinrich Hentzinek 1852-ben a budai Várban, az akkor Hentzi Platznak nevezett Szent György téren felállított emlékművéről van természetesen szó. (1. kép.) Hentzi a budai vár császári parancsnokaként esett el 1849 májusában, mikor Görgey honvédéi visszafoglalták a várat, s három évvel később az uralkodó egy hatalmas, öntöttvasból és bronzból készült neogót emlékművet állíttatott emlékére. Ennek központi eleme, melyet a korabeli szemlélő egyszerűen elhelyezése miatt nem is nagyon láthatott (2. kép, a képen már sérült állapotban), egy aprólékos precizitással megformált, középkori lovagi páncélba öltöztetett haldokló katona, mellette a haldokló fölé hajolva egy angyallal. Historizáló allegória a hősi halálról és üdvözülésről. S a politikai üzenet, a megteremteni kívánt új hagyomány is egyértelmű: Hentzi állt a császár oldalán, ő halt hősi halált a lázadókkal vívott küzdelemben, s az emlékmű éppen az egykori lázadókat volt hivatott erre emlékeztetni. Mégpedig egyedül és sokáig. Mikor már lehetett, az 1867-es kiegyezés után állandó politikai viták kereszttüzében állt, de a mindenkori magyar miniszterelnök 32 évig, 1899-ig kénytelen volt első pillantását a Hentzi-emlékre vetni, ha kilépett hivatala, a Sándor-palota kapuján. A Hentzi-emlékmű persze a neoabszolutizmus terméke, s egyedi jelenség maradt a 19. században: a dualizmus idején egyre szaporodó emlékművek a létező vagy annak hitt, megszépített hagyománynak adtak teret. A dualizmus kora nem élt a politikai emlékművek