Kostyál László – Straub Péter: Zalai Múzeum 19 : közlemények Zala megye múzeumaiból (Zala Megyei Múzeumok Igazgatósága, 2010)
Régészeti és néprajzi tanulmányok - Száraz Csilla: Késő vaskori áldozati gödrök Zalaszentiván-Kisfaludi-hegy lelőhelyen
126 Száraz Csilla hogy a tehenek többsége májusban ellik — ősz, szeptember vége-november eleje között (legvalószínűbb októberben) volt. Az állat neme nem is állapítható meg, mert a bikaborjak homlokcsontján csak 8-9 hónapos korukban jelennek meg az első agancsra utaló kis dudorok. A fiatal állat marmagassága 233 mm-es kézközépcsontja alapján: 106 cm. A kifejlett bikák napjainkban 115-150, a tehenek 105-130 cm közötti nagyságúak. Az objektumban még néhány szarvasmarha, kiskérődző, sertés, ló csont, valamint őz és vaddisznó egy-egy csontja volt (LICHTENSTEIN-TUGYA 2007, 13). A másik fiatal, szintén 5 hónapos, tehát őszi mortalitású szarvasborjú a 22. objektumból került elő. Az állat teljes váza a gödörben feküdt. A szerzők szerint ugyan a nyakcsigolyák meglehetősen hajlékonyak, mégis szokatlan a borjú fejtartása. Nem kizárt, hogy hátratörték a nyakát. Teljes szarvasok gödörbe helyezése nagyon különleges leletnek számít. Áldozati szarvasmarhák viszonylag gyakoriak, pl. a rézkorban, de teljes vadászott állat eltemetése rendkívül szokatlan. Az állat csontjain sérülések, amik elejtésének módjáról, esetleges megnyúzásáról árulkodnak egyáltalán nincsenek. Ép, 238 mm-es kézközépcsontja alapján a borjú marmagassága 108,3 cm. Ez a vele egyidős másik állat magasságától 2 cm-rel több (LICHTENSTEIN-TUGYA 2007, 13). A két teljes, egyidős, és egyforma mortalitású állat előfordulása egy lelőhely két objektumában mindenképpen elgondolkodtató. A szerzők megállapítják továbbá, hogy az 5. és a 22. objektumba a szarvasok tetemei azonos évszakban, ősszel kerültek bele (LICHTENSTEIN-TUGYA 2007, 14). A vizsgálatot végzők szerint is felmerül annak lehetősége, hogy áldozati állatokként kerültek az objektumokba (LICHTEINSTEINTUGYA 2007, 25). A lelőhelyen talált több mint egy tucat állatfaj közül 4 adja a meghatározható csontleletek 92 %-át. Csökkenő sorrendben ezek a következők: szarvasmarha (1006 lelet, 30 %); szarvas (795 lelet, 24%), sertés (723 lelet, 22%); végül juh /és/ kecskecsontok együtt (516 lelet, 16%). Érdekes, hogy a második leggyakoribb faj a lelőhelyen nem házi-, hanem vadállat. A szarvashús fontos szerepet tölthetett be a lakosság élelmezésében, azonban leletei között sok az agancs is. Az évente elhullatott agancsot akár össze is gyüjthették (LICHTENSTEINTUGYA 2007, 4). A nem háziállatok csontmaradványai a meghatározó leletanyag 27,7 %-át, a 28 vadállat a lelőhely egyedeinek 28,6%-át adják. Ha egy lelőhelyen 25% feletti ezeknek az állatoknak az aránya, akkor a vadászatnak fontos és nem csak kiegészítő szerepe van a lakosság életében, élelmezésében (LICHTENSTEIN-TUGYA 2007, 12). A csontleletek alapján a szarvasok legkisebb egyedszáma a lelőhelyen 11, melyek között fiatal, közel kifejlett és idősebb, felnőtt példányok egyaránt előfordulnak. Számos agancstöredéket is tartalmazott a leletanyag, idős bikákét is. Ezeket az egyedek számításakor a szerzők figyelmen kívül hagyták, mert a tavaszi gyűjtögetéskor is hozzájuthattak az elhullott agancsokhoz (LICHTENSTEIN-TUGYA 2007, 12). Párhuzamok Részleges és teljes állattemetkezések előfordulnak a kelta településeken és temetőkben. A temetők esetében leggyakoribb a sertéscsont, így például Sopron-Bécsi dombról önálló sertéstemetkezés is ismert (PAÚR 1886, IX. tábla). Szintén egy Sopron környéki lelőhely ismertetése (Sopron-Krautacker) során mutatott be Jerem Erzsébet keltákhoz köthető régészeti-archeozoológiai anyagot (JEREM 2003). Publikációm készítésekor a kelta szakirodalomban fellelt információk közül, kizárólag a szarvas csontok előfordulását vizsgáltam, majd szűkítettem a témát a települések vizsgálatára, ahol részleges- és teljes szarvas temetkezésekre is bukkantam. Szándékosan hagytam ki a temetők vizsgálatát, ahol egyéb csontok mellett szarvas csontok is kerülhettek mellékletként az elhunyt mellé, de ezek statisztikai feldolgozása és hitvilági elemzése nem célja a jelen tanulmánynak. A kutatás során a települések esetében kizártam azokat az objektumokat is, ahol szarvas agancs került elő, az ilyen jellegű áldozati gödrök Zalaszentivánon még nem kerültek azonosításra, sok volt ugyan az agancs lelet a feltáráson, de ezek jó része nem objektumból, hanem szelvényből került elő. A felsorolt kutatási szempontok figyelembe vétele mellett a zalaszentiváni temetkezéseken kívül 6 lelőhelyet, kelta települést találtam, ahol szarvas temetkezést tártak fel. A Zalaszentiván-Kisfaludi-hegyen talált két, gödörbe dobott, gödörbe temetett szarvashoz hasonló, esetenként megegyező régészeti jelenségeket egy öszszefoglaló táblázatba gyűjtöttem össze (1. táblázat). A vizsgált lelőhelyek közül kiemelkedik Balatonőszöd, ahol az ásatok 7 objektumot említenek, ahonnan részleges- vagy teljes szarvasváz került elő (BELÉNYESI-HORVÁTH 2007, 103). A táblázatból az is kitűnik, hogy felülreprezentáltak a Balaton parti lelőhelyek, nyilván ez az M7 autópálya megelőző régészeti feltárásainak is köszönhető. Megállapítható az is, hogy az 5. és a 22. objektumhoz hasonló teljes váz a már említett Balatonőszöd-Temetői dűlő (BELÉNYESI-HORVÁTH 2007, 103, 90. kép) mellett Szakály-Réti-földek lelőhelyről ( GABLER 1982, 67, Fig. 6), KeszthelyFenékpusztáról (JEREM 2003, Fig. 7. 5.) és TihanyÓvárról (BARTOSIEWICZ 2004; REGENYE 2004) ismert.
