Kovács Zsuzsa – Marx Mária szerk.: Zalai Múzeum 18 : Petánovics Katalin 70 éves. Közlemények Zala megye múzeumaiból (Zala Megyei Múzeumok Igazgatósága, 2009)

Bíró Friderika: Búcsú a parasztságtól-A hagyományos paraszti életfonna felbomlása két zalai faluban

Búcsú a parasztságtól 79 katúrnak nevezzük, nem gerendás ha nem hát stukatúros. Hát ugye tizenketten voltunk itt kint a telken. Jött a segítség. Akkoriban még nem voltak ám gépek, hogy hát azok emelték fel volna. Hiszen ma gépek dolgoznak ilyent. Amikor arattak, volt valaki, aki irányította (íket? Vagy mindenki tudta, hogy mit kell csinálni? Hogyne volt, legtöbbször, hogyha nagyobb darab búzának mentünk neki, akkor hívtak segítséget. Akkor ketten kaszáltunk, tudja ketten kaszáltunk, aztán akkor az első marokszedő félig berakta a markokat, a második marokszedő meg fölszedte, aztán mindjárt utána összekötöztük. Aztán már készen volt, mikor kiértünk a végre. Készen volt teljesen, a kévék készen voltak. Aztán keresztekbe összeraktuk, kepinek neveztük, aztán ott kiszáradtak. Akkor utóbb, aztán amikor már megszáradtak, akkor meg beszállítottuk. Oda is legtöbbször hívtunk segítséget, hogy licit előbb menjen. Ezeket a munkákat maga irányította? Igen, igen. Annyira tudtam azt, olyan jól raktam, hogy még elhívtak, amikor időm volt, máshová is asztagot rakni. Mert volt egy néném szegény, annak a férje az nem tudott asztagot rakni. Aztán tudja, amikor a gép odakerült hozzájuk, én is ott voltam a gép mellett a zsákoknál. Aztán azt mondja neki a sógoromnak a fia: Te Móric, Móric volt a neve, azt mondja, hát ki rakta ezt az asztagot? Azt mondja, a gyerek. Még akkor fiatal voltam, ugye. Azt mondja, nézd ez karácsonyig is itt lehetett volna, akkor sem lett volna semmi baja sem. Mert ugye én mindig úgy szoktam rakni, hogy hát a szélin kövek függjenek, ha az eső így megvágja is, hogy ne menjen be a közepébe, hanem csurogjon le. Voltak ebbe a darabba olyan asztagok is, hogy még sarlót is kellett vinni, alig tudták szétmetélni, annyira összepüffedtek azok a gabonák. Hát aztán azt mondja énnekem: Te Jóska, miért nem rakod meg Te a másik asztagokat is? Mondom, gépesúr, ha én olyan hatalmas volnék, hogy én mindenkinek a gabonáját össze tudnám rakni, akkor én nem is tudom, ki lennék. Hát ugye mindenhol nem lehetek. Az emberek szívesen vették, hogy maga rakta az asztagot? No, meg kértek is, hogy hát én rakjam meg. Mert hogyha azok maguk rakták meg, akkor úgy rakták, hogy hát, nem jól rakták, aztán beázott. Tudja ci közepe beázott és akkor mire a gép odakerült, addigra már mind kikelt, kicsirázott. Hogy szeretett dolgozni? Egyénileg, mikor egyedül szántott, vetett, vagy kaszált, vagy pedig így csoportosan ? Hát ugye azért a legjobban szerettem, mikor magam irányítottam a munkát, meg magam végeztem el, ahogyan akartam. Miért? Hát azért, hogy nem dirigált senki sem. De amikor utóbb már a termelőszövetkezetbe beléptünk, dirigáltak. De ami feladatot rám bíztak, azt elvégeztem. Még arra az időre gondolok, amikor egyénileg gazdálkodtak. Azt a munkát szerette jobban, amikor saját maga egyedül dolgozott a mezőn, vagy pedig így segítséggel együtt? Tudja voltak olyan ismerős barátaim, hogy éppen úgy dolgoztak, mint én, nem kellett nógatni, hogy siessen csak, vagy valami. Mert ugye jó munkások voltak akkoriban ezek a polgár emberek. Úgyhogy nem kellett nógatni a munkára. Mindenki meglátta mi a munka, aztán azt tette. A szőlőmunkát segítséggel végzik ma is? Hogyne. Oda kell hívnunk segítséget, a mezei munkához nem kell, mert ott a traktorok elvégzik a munkát, a szántást meg a vetést, mindent. Volt még vetőgépem is, 13 soros vetőgépem volt. Akkoriban a termelőszövetkezet elnökének kínáltam. Erre azt mondta: Jóska bácsi csak hagyja magának azt a vetőgépet, lehet, hogy magának még szüksége lesz rá. Persze azt hitte, hogy talán ez majd hamarosan átfordul, de aztán látta, hogy nem, hát ott a pajtában ne legyen üresen, mert ugye traktor után meg 13 soros vetőgép kicsi. Tudja? Mert ottan 28, meg 30 soros vetőgépek vannak. Mert a traktor elhúzza a 13 sorosat, de kevés területet tud bevetni. Hát aztán egy nagylengyelt ember itt segítgetett ncilunk, mikor hordták a munkásokat, aztán az is, ugye autóval hordta a munkásokat. Egyszer egy alkalommal idejön, azt mondja: Jóska bácsi, megvan még a vetőgép? Mondom meg. Azt mondja, nem adná el, én megvenném. A községben olyan emelkedők voltak, hogy hát ottan nem lehetett termelőszövetkezetbe beinvitálni őket. Azt mondja, szegény apámat annyira sajnálom, mikor a nyakába akasztja a vetőruhát, aztán úgy kézzel szórja a magot. Azt mondja, én megveszem. Mert lovai voltak neki. Meg is vette, el is vitte. Elvitte oda a vetőgépem, mit csináljak vele, ugye minek tartsam én. Mikor itt van, még eladnám legalább az egyik szekeret, biztosan, ha a kettőt nem is. Nem kell senkinek sem. Aztcm ott van a finom háromlevelű vasborona, olyan borona, hogy nem is tudom, sírnom kell, ha rápillantok. Hát nézze, máma nem kell. Máma a traktorok végzik a munkát, utána akasszák a tárcsát, meg aztán a boronát. Megcsinálva a föld így van. Amikor jöttek aratáskor segítségbe, hol találkoztak az emberek? Megbeszéltük, hogy hát melyik düllőben aratunk, tudja? Ott találkoztak a dűlőben ? Dehogy, idejöttek be, az élelmet mi adtuk, aki hívta a munkásokat. Itt megkínálták (íket? Mit adtak nekik reggelire?