Kovács Zsuzsa – Marx Mária szerk.: Zalai Múzeum 18 : Petánovics Katalin 70 éves. Közlemények Zala megye múzeumaiból (Zala Megyei Múzeumok Igazgatósága, 2009)

Balogh Jánosné - Horváth Terézia: Katolikus egyházi alkalmak jelölése a rábaközi viseletekben

58 Balogh Jánosné Horváth Terézia kendőben. 1932-ben egy nagygazda menyasszony például „kéktarka selembatiszt" öltözetet vett föl hasonló ujjassal, kék színjátszó selyemköténnyel. Fejére fehér brokátselyem kendőt kötött. Az esküvő vasárnapján az ifjú pár kétszer ment templomba. Délelőtt a nagymisén vettek részt. Ekkor a férfi ruhája azonos volt az előző vasárnapokon viselttel. Ha addig nem is, akkor mindenképp kitűzte a „vőlegénybokrétát", s csak a lakodalom éjjelén tette le. -A női esküvői ruha színe több-kevesebb késéssel követte az európai divattörténeti előzményeket. Évszázadokkal ezelőtt a szín nem számított, csak az, hogy értékes anyagú és kivitelű legyen az öltözék. Paraszt menyasszonyok helyenként a 20. században is színes, tarka ruhát viseltek, amelyet csak bizonyos járulékok különböztettek meg az általános nagyünneplőtől. Az európai kosztümtörténet során a 18. század végén kezdett különösebben kedvelt lenni a fehér női ruha, mint általános ünnepélyes öltözék. Majd a 19. század első felében fokozatosan leszűkült a funkciója, először általában egyházi alkalmakra utalt, végül az ártatlanok-érintetlenek templomi házasságkötésének speciális öltözékévé, végül a 20. század második felében általában az esküvő jelölőjévé vált. A színes és a fehér esküvői ruha divatváltása mindenütt végbement. Szórványosan fordult csak elő közbülső fokozatként a fönt említett s a Függelékben tárgyalt fekete esküvői ruha. -Kapuvárott a nő a 19. század vége óta esküvője vasárnapja délelőttjén a misére „tiszta fehérbe" öltözött, azaz fehér szoknyába és fehér ingvállba vagy fehér ujjasba, fehér harisnyát is húzott, de köténye színes selyem volt, csak az 1950-es évektől kezdve lett az is fehér. Ingvállban az 1910-es évekig ment a misére a menyasszony, ehhez színes vállkendőt és farkendöt tett. Az első világháború előtt egyesek már ujjast öltöttek, amelyet eleinte fehér, lenge pamut(os) kelméből, „patyolat"-ból varrtak, akárcsak a szoknyát. Ehhez is színes selyem váll- és farkendő járult. A kendők aztán elmaradtak. Az 1930-as évektől kezdve a gazdalányok esküvői ujjasát és szoknyáját fehér selyemből készítették. A második világháború után minden népviseletes menyasszonynak fehér brokátselyemből készült a ruhája. Utoljára esküvője napján tette a nyakára a „márjás szalag"-ot, addig tartott kongregáció-tagsága. A paraszt menyasszony korábban (dísz)zsebkendőt, amellett rózsafüzért és/vagy imádságos könyvet tartott a kezében, amint minden vasárnap, ahhoz hasonlóan, ahogy az úri divatban a 19. század közepén a német menyasszony és még a 20. század közepén a német konfirmáló lány imakönyvet/énekkönyvet és fehér, csipkés/hímzett zsebkendőt fogott a kezében. Az iparosok, kocsmárosok 1919 körül kezdtek venni ezek helyett polgárias, előbb még színes virágcsokrot, amely az 1940-es évek után fehér változatban a parasztosan öltöző menyasszonyok körében is terjedt (3. kép). Egyre jobban elkülönült a többcélú templomi ruhától a speciálisan esküvői öltözék. Szanyban a 19. század végén fekete volt az esküvői ruha, később már fehér lett és csak a menyasszonyság heteiben hordtak feketét. Az első világháború óta lett általános szokás Kapuvárott, hogy mise után, még délelőtt, az esküvő előtt ment az ifjú pár a fényképészhez. Becsomagolva vitték az esküvői koszorút, amelyet (épp csak) a fényképezés idejére föltettek.-A házasság szentségének vételére délután került sor. A vőlegény akkor öltötte föl először a „jegy inget, vőlegény inget" új posztó nadrágjához és ahhoz tartozó kiskabátjához. Később ugyanez az öltözet maradt a nagyünneplője. A menyasszony haja nem volt kibontva, hanem koszorúszerüen föltűzött fonatokban. Fejére jogosan csak az esketéskor került a menyasszonyi koszorú s a lakodalom éjjelén örökre letette. A koszorú az 1920-as évekig teljes gyűrű alakú, elöl kb. 20 cm magasra fölemelkedő szokott lenni, később csupán félkör, patkó alakú. A korábbi „tornyos koszorú"-ról hátul csokorra kötött fehér szalag lógott le derekáig.A menyasszony hajába tűzött „félkoszorú" hasonlított az elsőáldozókéhoz, kiegészítve néhány szál ezüstös rezgővel, az érettségre utaló „búzakalásszal". A Rábaközben a koszorú két fő formai változata történeti egymásutánban jelent meg esküvői szerepben, de egyidejűleg létezett egymás mellett elsőáldozási szerepben. Bizonyos német viseletekben, például Berlinben vagy közép-sziléziai parasztok körében viszont a 19. század második felében és a 20. század elején a menyasszonyi fejdísz két formája egyidejűleg élt, eltérő jelentéssel. Zárt koszorú csak a szüzeket illette, ha pedig hibádzott valami, akkor a menyasszony koszorújának nem volt szabad összeérnie, csak nyitva viselhette.-A 20. század második felében a Rábaközben megjelent a (megint teljes gyűrű alakú koszorút kiegészítő) fehér fátyol, amely rárímel az öltöztető kegyszobor Máriák esetenként hasonló öltözetdarabjára. Föltehetően a fehér ruha, koszorú és fátyol is eredetileg nem szorosan az esküvőhöz kötődött, hanem általában az ájtatossághoz tartozott (vö. Az egyházi év... fejezet második felében a búcsújárásáról szóló rész), majd elvilágiasodott. Az újonnan házasodott rábaközi nő az esküvője utáni vasárnap jelent meg a templomban először asszonyi öltözékben, amelynek legfontosabb elemeként haját merev fej kötőbe szorította. Ez megadta a fölé került két réteg kendő formáját. Akit először láttak így a misén, tudták, hogy egy hete lett asszony. Ezen az egy napon hívták „új menyecskének". A szegényebbek aznap tettek a fejükre először dísztelen kontytokot (fejkötőt), ún. „kis kobak"-ot, hátrakötő alsó kendővel. Áll alatt kötött fölső kendőjükként valami