Kovács Zsuzsa – Marx Mária szerk.: Zalai Múzeum 18 : Petánovics Katalin 70 éves. Közlemények Zala megye múzeumaiból (Zala Megyei Múzeumok Igazgatósága, 2009)

S. Lackovits Emőke: Keresztelő Szent János a bakonyi és a Balaton-felvidéki néphagyományban

Keresztelő Szent János a bakonyi és a Balaton-felvidéki néphagyományban 183 akadt már emlékező. 1 6 Feltételezzük, hogy olyan játé­kokra kerülhetett sor ekkor itt is, mint a húsvéti Zöld­ág-járáskor Kékkúton vagy a pünkösdi Haj liliomo­záskor Vigántpetenden, amelyek között szép számmal szerepeltek párosítók, de középpontban a hidas-játék állott, amely az átmenetet, a régiből az újba való átlépést is jelképezte. Többet tudunk viszont a Somló­környékének falvaiban gyakorolt Szent Iván-napi tűz­gyújtásról, a lobogózásról vagy foklázásról. Erre az alkalomra minden esztendőben nagyon készültek a fal­vakban. A legények már az ünnepet megelőző napok­ban az erdőre mentek nyírfakérget gyűjteni. Ezt fűzték fel azután drótra, mint Kertán, vagy pálcára, botra, mint Iszkázon és Szent Iván éjszakáján, helyenként esetleg már előestéjén ezeket a nyírfafáklyákat meg­gyújtották. A legények kisebb-nagyobb csoportokban járták végig a falvak utcáit, ezeket a lángból való lobogókat magasra tartva forgatták. Ilyenkor nagyokat rikkantva kiszaladtak velük a határba is, ahol a tüzes csóvákkal forogva valóságos fényábrákat, szikra esőt rajzoltak fel a sötétben. Tüskeváron pedig az égő nyír­fakéreg darabokat feldobálták. Ezen a napon a házak­nál nagyon vigyáztak a nyírfa seprűkre is, ugyanis szükség szerint azokat a jókedvű legények ugyancsak összegyűjtötték, majd meggyújtották és fáklyákként hordozták körben a falvak utcáin. Az 1920-as években még élt az a szokás is, hogy a tüzes fáklyákkal a legények a Somló hegyét szintén körbe járták, amit szentiváni lobogózásnak mondtak. Mindezekkel a föld termékenységét igyekeztek biztosítani, távol tartva a terméstől a kártevőket. A Somló környékének fal­vaiban a Szent Iván-napi tűzgyújtás utolsó, befejező mozzanataként a lobogózás úgy ért véget, hogy mielőtt a fáklyák teljesen elhamvadtak volna, egy csomóba dobálták őket, majd átugrott rajta minden legény. Hitük szerint erre azért volt szükség, nehogy aratáskor kisebesedjen majd a sarkuk, tehát baj elhárító szerepet tulajdonítottak Szent Iván fáklyái tüzének. 1 7 Faké­regből (cseresznye, nyírfa) készült, botra drótozott vagy összefűzött lobogókat Somogyban, Kisbár­apátiban ugyancsak készítettek, amit hatalmas lármá­val hordoztak körül a településen. Hasonlóan lobogóztak a bácskai szerb pásztorok, akik a jószág szálláshelyét járták így körül, de ismeretesek erre vonatkozó adatok Banjaluka környékéről is. 1 8 Egyes Heves megyei falvakban, továbbá a Győr megyei Szemerén, de Szabadkán vagy Zalaszántón is azért ugrották át a tüzet vagy taposták meg a feldobott izzó fakérget, hogy ki ne sebesedjen, fel ne törjön a lábuk és megmeneküljenek a lábfájástól. 1 9 A máramarosi német közösségekben (Királymező, Németmokra) Keresztelő Szent János előestéjén a legények nedvdús bükkfából 8-9 cm-es lapokat hasí­tottak, amelyeket közepükön 1 cm-es lyukkal láttak el, majd azután a falu feletti hegyoldalban rakott tűzbe tettek, ahol átizzottak. Az esti harangszót követően egy méter hosszúságú somfa pálcára húzták fel az izzó korongokat egymás után, majd meglóbálva a falu felé hajították. Olyanok voltak ezek a repülő, tüzes koron­gocskák, mint a nap. A szokás neve Sunnawend, amit az izzó lapocskák elhajításakor a legények kiabáltak is. A lányok és az öregek pedig a faluban nézték ezt a tűzi­játékot. Másnap a gyermekek összeszedték és madzag­ra fűzték az elszenesedett lapocskákat. 2 0 Hasonló szokást gyakoroltak a Szatmár megyei svábok is, amelynek a neve sajbózás volt. Egyébként német nyelvterületen Keresztelő Szent János ünnepe a Johan­nistag rendkívül népszerű és hagyományos szokások­ban különösen gazdag volt (Johannisfest, Johannis­feuer). 2 1 Ezért meglepő, hogy a bakonyi német közösségekben e jeles naphoz alig, vagy egyáltalán nem kapcsolódik figyelemre méltó szokáscselekmény. Ismert, hogy a nyári napforduló ideje a nem keresztény népeknél is szokásokban, mágikus eljárá­sokban bővelkedő nap volt. A Keresztelő Szent János ünnepéhez kapcsolódó szokásegyüttesekben jelenlévő tűz ugyanígy a nem keresztény közösségeknél és a kereszténység felvételét megelőzően szintén jelen volt a napforduló idejéhez, ill. a hozzá közeli időszakhoz kötődve. Egyszerre a fénynek is ünnepe volt a nap, a fellobbanó lángokkal örömtüzeket gyújtottak. 2 2 A tűz a négy őselem egyike, megtalálható a vadász- és pász­tornépek, továbbá a földművelő kultúrák mítoszaiban, meggyújtása a teremtés, a születés jelképe, lángja az életet, az összetartozást egyaránt jelenti. A keresz­ténység előtti hagyományokból-a gyakorolt mágikus cselekedetek alapján-világossá vált, hogy a sötétség, az ártó erök, a pusztulás elűzésére, a rossz legyőzésére egyszerre szolgált, biztosítva a meleget, a fényt, a ter­mékenységet, a bőséget, ahogy több téltemető, tavaszt köszöntő szokásban is megragadható. Ugyanakkor szerelmi szimbólum és a szeretet jelképe. 2 3 Földöntúli fényesség, világosság, ítélet, megtisztító erő, pusztító és éltető egyszerre. 2 4 A tűz a teljes Szentírásban jelen van. 2 5 Az Ószövetségben Isten dicsőségének, hatal­mának jele (Kiv. 3;2 és 24; 17., Ez. 1 ; 13., Dán. 7;9.), Isten szavának kifejezője prófétái ajkán (Jer. 5;14/b., 20;9„ 23;29.). Istent dicsőíti (Dán. 3;66., Zsolt. 148;8.) és megjelenését kíséri (Kiv. 3;2., 13;21I4;24., MTörv. 5;25-26„ 1 Kir. 19; 12., Zsolt. 50;3), szakrali­tás hordozója (égőáldozatok Lev. 6; 14-15.), megbé­kélést kifejező (2Mak. l;20-23.), de jelzi az Úr haragját, pusztító erőként (Zsolt. 79;5., 105;32., Iz. 26; 11., és 30;27., 2Sám. 22;9., Náh. 2;5.), a gonosz kísérőjeként, a büntetés eszközeként (Jób 41 ; 11-13., Bölcs. 13;2., Ez. 38;22., Iz. 5;24., MTörv. 32;22.). Megtisztításra képes, eszkatológikus jel (Iz. 66; 15-16 és 24., Mai. 3;2-3., Szám. 31;23.). Mindent egybe-

Next

/
Thumbnails
Contents