Horváth László szerk.: Zalai Múzeum 17. (Közlemények Zala megye múzeumaiból, Zalaegerszeg, 2008)

MARX MÁRIA: A szövés Göcsejben - Zebecke és környéke

házi előállításával. Ezzel az anyaggal szemben Zala belső vidékeinek hagyományos szőttesei valóban nem állják ki az összehasonlítást, túlságosan egyszerűek, szegényesek, említésre nemigen méltók. Mint Gönczi írja: „Oly czifrán s szépen sehol sem szőnek a vidéken, mint itt [Hetesben] ... Különösen a törülközők és asztali abroszok kiállítására fordítanak nagy gondot. A törülközőt 7-8 sorbanföszedik, vagyis piros sávolyt szőnek bele."

13 Göcsej másik, nyugati szomszédja, a hasonló adottságokkal rendelkező Őrség, ugyancsak azon területek közé tartozott, ahol a vászonszövést még a II. világháború után is az átlagosnál nagyobb mértékben gyakorolták. 1947-ben ispánki asszonyok vettek részt a szombathelyi háziipari kiállításon, akik házilag szövött és festett textileket készítettek, mutattak be, és munkabemutatókat is tartottak. Egyikük - a lenfeldolgozás folyamatát ismertetve - így nyilatkozott a Szabad Vasmegye című lap újságírójának: „A faluban szinte szövőcsaládok fejlődnek ki. Ilyenek a Tolvaj, Laczó, Zsohár, Vörös, Kapitány-családok, de az alig 60 házas kis faluban nem is igen van, aki ne saját maga készítené el ruhaszükségletének anyagát."

14 Bár mind a szakma, mind a közvélekedés úgy tartja, hogy az örségi szőttesek egyszerűek (Zakál György szavával szólva együgyűek), nem túlságosan díszesek, a területet jól ismerő Bíró Friderika néprajzkutató talált ott is éppen olyan gazdagon mintázott darabokat, mint amilyenek a hetési szőttesek esetében már széles körben ismertek voltak. A téeszesítés után az őrségi szövőkultúra is gyorsan elenyészett. 1971-ben két őriszentpéteri diák néprajzi gyüjtőpályázatra beadott pályamunkájában a szövést már úgy mutatja be, mint kihalt mesterséget, amelyre már csak a hagyományt őrző öregek emlékeznek.

15 Az 1980-as években országos kezdeményezésre Zalában és Vas megyében is folyt „Mikrotáj-kutatás" kérdőíveire adott válaszokból is az a konklúzió vonható le, hogy míg akár Hetes magyarországi részén (a nagyobb fele Jugoszláviához került), akár az Őrségben az asszonyok rendszeresen szőttek otthon egészen az 1960-as évek elejéig, addig a göcseji falvakban ez a szokás már a 19. század végén erősen meggyengült, a húszadik századra pedig általános gyakorlat lett, hogy a megtermelt szálasanyagot takácsokhoz vitték az asszonyok megszövetni. A takácsokkal való szövetés pedig általában a textileken előforduló minták elszegényedéséhez, megritkulásához vezetett. Bár az ember talán éppen azt várná, hogy a tanult iparosok - és a 19. század második felében már komolyan iskolázott takácsok és müszövőmesterek működtek a falvakban is - jóval bonyolultabb, mívesebb darabokat állítanak elő, mint az egyéb munkájuk mellett otthonukban szövő parasztasszonyok, akiknek ráadásul a fejlettebb technikát jelentő takácsszékek helyett csak az egyszerűbb „asszonyfaisz"-szal kellett beérniük. E tendencia okát könnyen megérthetjük, ha átgondoljuk az egyébként általánosan ismert tényt, hogy a korszakban a takácsok voltak a legszegényebb iparosok (legfeljebb a fazekasokat előzték meg valamennyire), nagy volt a konkurencia, kicsi a vevőkör, és kívülről is sokan kontárkodtak bele a mesterségbe. Átalakult ekkorra a technika is, pontosabban az egyre inkább elérhető nyüstös- és damasztszövőgépek elterjedése maga után vonta a mezővárosi (paraszt-polgári) és kisnemesi igények változását. A lendamaszt, majd a színes pamutdamaszt mint stafirung a 19. század második felétől egyre nagyobb teret nyert a falusi iparosok és tisztviselők körében is. Mind a céhes, mind pedig a későbbi ipartestületi időkből sok panaszlevél maradt fenn zalai takácsoktól, amelyet ilyen ügyekben írtak a vármegyéhez vagy a szolgabíróhoz, kérve a tisztviselőket, hogy „rendeleti úton" vessenek véget az áldatlan állapotoknak, és tiltsák meg a „fölösleges" számú iparos működését.

16 Mivel ez nem történt - nem is történhetett - meg, a mesterek úgy segítettek magukon, ahogyan tudtak. Minél rövidebb idő alatt minél több és minél olcsóbb árut igyekeztek megtermelni és piacra vinni. Ennek pedig a munkás darabok készítése és a mintasűrüség adta meg az árát. A mesterremekeken kívül, amelyek a mesterségbeli tudás bizonyítékai voltak, ritkán találunk bonyolult fölszedésü vagy túldíszített darabokat a múzeumi takácsszőttesek között. A minták, amelyeket a megrendelőknek ajánlottak és gyakran használtak, többnyire azok közül kerültek ki, amelyeket a fentebb idézett „körömre szedés" nélkül, egyszerűen a nyüstbefuzéssel meg tudtak szőni, mégis kellően dekoratívak voltak ahhoz, hogy tisztességes árat kérhessenek érte. (2. kép) Szentmihályi Imre kérdésére, hogy mikor szőtte utoljára a mintakönyvében található mintákat, a salomvári takácsmester is elmondta, hogy az 1920-as évek óta nincs kereslet a széles sávozású, bonyolultabb mintával szőtt textilek iránt, az emberek az olcsót keresik, ha meg akar élni, ehhez kell alkalmazkodnia. Ugyanakkor azonban az olyan vidékeken, ahol nem (vagy csak kevés számban) volt takácsmester a környéken, az anyák, testvérek, nagynénik, keresztszülők látták el saját készítésű darabokkal a férjhez menő leányokat. Nekik érdemes volt nagy munkabefektetéssel, díszes abroszokat, törülközőket, halottaslepedőket, kosárruhákat szőni, hiszen ezekkel adták meg ünnepnapjaik módját, ezekkel vágtak fel a szomszédság, a komák és komaasszonyok előtt, azaz vívták ki helyüket-rangjukat az ügyes kezű, szőni-fonni tudó asszonyok között. Az értékes darabok pedig „letevő-" vagy „állóruhakénf'a családban maradtak, továbbörö-