Horváth László szerk.: Zalai Múzeum 17. (Közlemények Zala megye múzeumaiból, Zalaegerszeg, 2008)

MARX MÁRIA: A szövés Göcsejben - Zebecke és környéke

eladni, akár inggé vagy gatyává készítve vásárra vinni 's ennek árából személyes szükségleteit pótolni."

4 A viseletekről szólva pedig a férfiingek, széles fejér gatyák és hímzett kengyelű vászon tarisznyák felsorolása után ezt írja: „A

1 némberek jelen korig nem esmértek más ruhát mint ön kezeik munkálta vászonból készülteket,

5 de a'jelen időben fejér patyolat főrevalót, tarka kendőt, mellyest vagy vált, szoknyát és előkötényt boltokban vásárolnak".

6 Gönczi is csak nagyon keveset ír a göcseji szövésről. „A fonás csak megvan, nagyjában úgy, mint régebben, a szövést azonban, főleg Göcsejben elhagyogatják. Régebben minden háznál volt faisz vagyis szöüszik s a család mindegyik női tagjának kellett szőni. Takácsmester c vidéken nem is volt." Majd másutt: „A takácsok ott, hol az asszonyok szövése szünőfélben van vagy megszűnt, mindinkább tért foglalnak. A szegekben régen megszűnt a szövés. Némely helyütt, mint Nagylengyelben, a fonást is elhanyagolják. A régi ruhaviselet megszűnt, tehát aránylag kevés vásznat használnak."

7 Gönczivel szinte azonos időben jelent meg Malonyay Dezső: A magyar nép művészete című művének IV. kötete, amely a Dunántúl déli felének (Veszprém, Zala, Somogy és Tolna megyék) népi kultúrájával foglalkozik nem kis részt szentelve a szövésnek is. Sajnos főképpen a somogyi és sárközi szőttesekről közöl ábrákat, mintákat. A göcseji textilkészítésről néhány bekezdésben

8 emlékezik meg, amelyekben egyaránt kitér a fonás és a szövés munkájára, mindvégig az Erdélyben szokásoshoz hasonlítva azt mind a technikai leírás, mind pedig a használatos szakkifejezések tekintetében.

9 E rövid ismertetésből megtudhatjuk, hogy „a fonalat felhúzzák a szűfának a fonalas dorongjára", hogy a szövőszéken van licse, borda, verőtok", hogy „Göcsejben két licsével szőnek", a vásznat a szövőszék ülőhelye előtt lévő vásznasdorongra tekerik, amelynek „jobb végében ott a likasfa vagy vászon feszítő; a vászon híméinek változata a lábító és a licse járásától és a felszedéstől függ", valamint hogy a felszedett hímes sorokat táblának nevezik, s innen a minták elnevezése is 5-6-10 táblás lesz.

10 Ugyancsak Malonyay tesz említést Dobos József takácsmester formás-könyvéről, sajnos a mester lakóhelyének megjelölése nélkül. E formás-, vagyis mintakönyvben nemcsak rajzok, hanem szöveges leírások is voltak, amelyek közül a „fehér virág fölszedésé"-t idézi is. „Fehér virág fölszedése. Először lenyomni a jobb támlát és annak nyílásán egy széles pálcát bele kell dugni a vászon tövébe és a felső részéből kell fölszedni körömre, két szálat fölül, egyet alulról, ezt így kell fölszedni végig és így arról kiváltva a szedést mindvégig, erről az elsőt mindjárt föl lehet szedni és minden átváltáskor a bal támlát lenyomni és a bordaládánál a legalsó részen a táblát beledugni és a csinpálcákhoz kivezetni és a szedéskor mindig előbb beváltani a körmön levő pálcát és arról fölszedni és minden kockában hat szálnak köll lenni és a vetélőnek mindig balfelül köll lenni."

11 E leírás megfelel a szabályszerű takács-mintarajzok mellett és felett elhelyezett „kottának", amelyeken a borda- és nyüstbefüzés valamint a lábítók használatának sorrendjét adja meg a minta tervezője. (7. kép) A következő bekezdésben Malonyay egyetlen mondatot szentel a háziszövésnek: „A zebeckei asszony szép finom vásznat szőtt, amikor meglátogattuk." A továbbiakban általánosságban beszél a szövésről, mint hanyatló, pusztuló iparágról, amellyel felhagynak az asszonyok, hiszen „mégiscsak könnyebb dolog a vászonért a boltba szaladni, mint egész héten fonni, szőni! ... De nemcsak a családok köréből pusztul a szövőszék, hanem a takácsmester is otthagyja a szövőszékét", s a városban talál új megélhetést magának. A hanyatlás oka a szerző szerint a mezőgazdaság átalakulása, amely felhagyott ezen a vidéken a juh- és kecsketartással, s így nem termel kellő mennyiségű alapanyagot, valamint az osztrák gyáripar olcsóbb termékeinek térhódítása.

12 A közölt fényképen (293. kép: Szőttesek Göcsejből) szereplő szőttesek is ezt a hanyatló állapotot tükrözik a korábbi időszakra egyáltalán nem jellemző, fellazult, szétesett mintájukkal. Voltak azonban a 19. századi Zala megyében olyan területek is, ahol a háziszövés még az első világháború után is általános volt egy ideig, majd a téeszek szervezésének idején újraélesztett és háziipari szövetkezetbe szervezett tevékenység fennmaradt egészen a közelmúltig, amikor is a globalizáció áldozatául esett. Ilyen szövéséről híres területe volt a megyének Hetes és a Lendva-vidék, ahol az asszonyok megtermelték a kendert illetve lent, és megszötték a háztartásban használatos textileket, s csak a női (kisebb részben a férfi) ruhaviselet gyári alapanyagát vásárolták: ilyen volt a női szoknyák, kötények anyaga a karton, a szövet és a klott, valamint a női ingek és vállkcndők fehér gyolcsa. A szövés nem szűnt meg teljesen a megye más vidékein sem. Az asszonyok a 20. század első felében, de első harmadában mindenképpen szőttek vásznat, legföljebb a hímes, ünnepi textíliák előállításában nem jeleskedtek. A szegek vidékének és Zala egyéb részeinek szövőkultúrája csak a szomszédos területekkel, Hetessel (és a Lcndva-folyó vidékével) összehasonlítva mondható szegényesnek, ahol a mintás szövésnek igen nagy hagyományai voltak, és maradtak is egészen késői időkig, amikor Magyarország más területein már felhagytak a lakástextíliák