Horváth László szerk.: Zalai Múzeum 17. (Közlemények Zala megye múzeumaiból, Zalaegerszeg, 2008)

NÉMETH JÓZSEF: Köszöntő

ZALAI MÚZEUM 17 2008 5 Köszöntő A Zalai Múzeum e darabja ártatlan - remélhetőleg sikeres - összeesküvés eredményeként Vándor Lászlót üdvözli. Az elismert régész-történész 1992 óta a Zala Megyei Múzeumi Szervezet irányítója, egyúttal e könyvsorozat kiadója. Mivel hamarosan betölti 60. esztendejét, (ráadásul immár ötunokás büszke nagyapa is) bízvást így is említhetem: alapító atyja. Ezért jelen gyűjtemény gondozói, munkatársai titokőrzést fogadva készítették elő a sorozat 17. darabját. Az első számban, 1987-ben az olvasót üdvözlendő azt írtam: „Aggodalmas reménységgel ajánlom az Ön jó szándékú figyelmébe a Zalai Múzeum első kötetét." Örülök, hogy akkori kételyem fokozatosan eloszlott, bizodalmam valóra vált. A két évtized alatt megjelent 16 kötet sikert aratott, tartalmával rangot szerezett, külső formájában is egyre szebb, igényesebb, tetszetősebb. Útnak indítója, Vándor László Nagykanizsán született 1949. január 17-én. Ugyanott, a Mező Ferenc Gimnáziumban érettségizett, a budapesti egyetemen 1972ben kapta kézhez régész - történelem szakos tanári diplomáját. Tanulmányait munka mellett is folytatta, öt év múlva elvégezte a Műszaki Egyetem műemlékvédelmi szakmérnöki szakát, 1982-ben régészetből egyetemi doktori fokozatot szerzett. 1996-ban a történelemtudományok kandidátusaként üdvözölhettük. 36 éve, 1972. augusztus 1. óta dolgozik a Göcseji Múzeumban. Közvetlen elődje nem volt. Valter Ilona, majd Müller Róbert pár évvel korábban ugyan itt kezdte pályáját, a mostoha személyi és tárgyi feltételek miatt azonban mindketten munkájukat jobban segítő intézményt választottak. Vándornak is sok optimizmusra volt szüksége. A Takarékpénztár céljára épült, a Városi Tanács által elhagyott, rozzant épületet ekkor alakították át a múzeum otthonává. Bejárati lépcsőül egy ingatag palló szolgált, déli traktusán még födém sem volt. A régészeti gyűjtemény elfért néhány dobozban, kiállítás sehol, tudományos segéderő is alig. Két hétig még igazgató sem: magam csak augusztus 15-én kerültem oda. Nagy elhatározásokkal, de múzeumi gyakorlat nélkül. Vándor későbbi sorait idézve: „Mi ketten voltunk a nagy üres épületben a szakma... Együtt építettük a polcokat, cipeltük a raktárakba a régészeti, néprajzi, történeti és képzőművészeti anyagokat. Egyszóval elkezdtünk múzeumot csinálni." Öt hónappal később, január 27-én már fűteni is tudtunk. Laci ekkoriban vetette fel: menjünk el az Egyetemre, mert megbeszélte Mócsy András profeszszorral, hogy Zalalövőn nyaranként tanszéki ásatásként megkezdenék Salla föld alatt rejtőző maradványainak feltárását. (Hivatalos teendőink végeztével Laci bemutatott egy kedves bölcsész kisasszonynak, akit pár hónapig még Végh Klotildnak hívtak. 35 éve már Vándor Lászlóné tanárnőként ismerik Egerszegen.) Zalalövő feltárása 1973-ban megkezdődött, a korán meghalt Mócsy akadémikus munkáját Redő Ferenc folytatta. 1974-től Szőke Béla Miklós, a MTA Régészeti Intézetének munkatársa jár vissza minden évben: Pusztaszentlászlón, Zalakomárban, a Kis-Balaton területén, Kehidán, Söjtörön és Zalaváron vallatja a zalai földet, utóbbi helyszínen másfél évtizede Ritoók Ágnessel, a Magyar Nemzeti Múzeum munkatársával. 1975-ben Horváth László a kanizsai múzeum régésze lett, 1979-ben Keszthely visszatértével Müller Róbert is a megyei szervezet tudományos erejét növelte. Az Országos Műemléki Felügyelőség osztályvezetője, Valter Ilona sem vált hűtlenné kedves zalai középkori templomaihoz. Az 1980-as évektől egészen máig korábban soha sem remélt nagyságrendű archeológiai kutatások színhelye lett Zala megye. Feladatot és lehetőséget hozott előbb a Kis-Balaton rekonstrukcióját megelőző ásatás sorozat, majd a Hahóti medencében végzett