Horváth László szerk.: Zalai Múzeum 17. (Közlemények Zala megye múzeumaiból, Zalaegerszeg, 2008)

KOVÁCS ZSUZSA: A Göcseji Falumúzeum és a magyarországi skanzen mozgalom

koncepcióban kialakított elvek mentén tárgyakkal feltölteni, valódi berendezéseket készíteni, és láthatóvá tenni a különböző vagyoni helyzetű családok életmódját. A feladat nem egyszerű tekintettel arra, hogy lakóházaink a 19. századi paraszti életmódot mutatják be, így a kor berendezésekkel való bemutatásához további műtárgyakat kellene gyűjtenünk, hiszen a néprajzi gyűjtemény nem rendelkezik ehhez elegendő, már meglévőkkel. Az újrarendezésnek az egyik legnehezebb feladata ez a gyűjtő munka, mert ennek a kornak a tárgyakban élő lenyomata már szinte egyáltalán nem található meg. Ennek ellenére nem odázható el a feladat, megoldást kell találnia problémára. Az egyik lehetséges, de mindenképpen ideiglenes megoldás a társmúzeumok gyűjteményeiből való tárgykölcsönzés. Ezzel az eszközzel éltem, amikor a falumúzeum legelső házában, a kávási házban újrarendeztem a szobában látható enteriőrt és az emberélet fordulóinak egyik legnépszerűbb és leglátványosabb rítusát, a lánykérést mutattam be. A téma szinte tálcán kínálta magát, hiszen a házat 2005-ben teljesen felújítottuk, így a kimeszelt, tiszta ház adata az ünnepi alkalom berendezésének gondolatát. Ehhez az enteriőrhöz a nagykanizsai Thúry György Múzeum néprajzi gyűjteményéből kölcsönöztem több dísztárgyat, amelyekkel ebből a korból csak nagyon korlátozott számban rendelkezik a Göcseji Múzeum gyűjteménye.

28 Szükség lenne ezt az újragondolást minden házunk esetében megtenni. A zalalövői hajlított házban, ahol két generáció együttélését mutatjuk be, több olyan tárgyat kellene elhelyeznünk, ami mutatja az első szobában élő fiatal családnak az új eszközök és tárgyak iránti nyitottságát. A mennyezeten lógó petróleumlámpa mindehhez még kevés. A polgárosodó parasztság dísztárgyai például elengedhetetlenek lennének. Az élő porták képzetének érzékeltetéséhez nemcsak a lakóházakat, hanem a gazdasági épületeket, színeket is kiállítási helyszínekké kellene tenni, és az oda való gazdasági eszközökkel kellene berendezni. Nem kétséges, hogy ez a legnehezebb feladat, hiszen a szabadtéri kiállítás sajátossága, hogy a nagy üresen álló épületek szinte kínálják a tárolóhelyként történő használatot, így van ez nemcsak nálunk, hanem a legtöbb szabadtéri múzeum esetében. Nagy szükség lenne egy ésszerű kompromisszumra a praktikus és a szakmai szempontok között. A kiállítások újrarendezése mellett egyre sürgetőbb feladatunk a múzeum további bővítési tervének kidolgozása. A jelenleg látogatható kiállítások jól ábrázolják a 19. század közepének göcseji boronaépületeit, azonban nem mutatják be sem a boronaépületek továbbfejlődésének módjait, sem pedig a 19. század téglaépületeit. A boronaházak ugyanis füstöskonyhás formájukból a 19. század vége felé már kezdtek átalakulni. Először szabad kéménnyel füsttelenítették valamelyest a konyhát, majd megépítették a látványos és nagyon praktikus mászókéményes tüzelőberendezéseket. Így már lehetővé vált a ház teljes füsttelcnítése, aminek eredményeképpen a konyha is díszíthetővé vált. Az új tüzelőberendezéssel, ahol lehetővé vált a vas platnin való főzés, megváltozott a konyhai főzőedények nagy része. A boronaházak mellett pedig, fontos lenne a Nyugat-Magyarországra nagyon jellemző, szép formájú kódisállásos téglaházak bemutatása is, hiszen a 19. század végén a falvakban már szép számmal álltak ezek a háztípusok.

29 Ilyen házban már a polgárosodott parasztság életmódja és bútorai volnának kiállíthatok. Ezeknek az épületfejlődési stádiumoknak a bemutatásával válna lehetségessé, hogy ne csak egy archaizált és kimerevített képet mutassunk a 19. századról, hanem azt folyamatában a változásokkal együtt tegyük kiállítás tárgyává. Ha idáig eljutnánk, akkor már valóban szükség lenne azokra a közösségi épületekre, mint például az iskola, a szatócsbolt és a kocsma, amelyek a mostani aprócska göcseji faluból egyáltalán nem hiányoznak. 5.2. A múzeum a látogatók szolgálatában A muzeológiai feladataink mellett bőven akad tennivaló a múzeumnak a látogatók számára való vonzóvá tételének terén. Ez a munka pedig ma már nem válhat el a muzeológiai munkától, szakmai alapokon kell nyugodnia ahhoz, hogy a múzeum ne váljon vásári mulatsággá. A szabadtéri múzeumok esetében adva van a szabad tér kínálta nagyobb terület, ami összehasonlítva a zárt terű múzeumokkal, elsősorban a mozgás nagyobb szabadságát jelenti. Tovább növeli e múzeumtípus lehetőségeit az utóbbi években mutatkozó szakmai nyitottság. Minden eszköz és minden lehetőség azonban egy közös célt szolgál, vagyis azt, hogy a potenciális múzeumlátogatók kíváncsiak legyenek munkánkra, bejöjjenek hozzánk és megmutathassuk az intézményben őrzött szellemi- és tárgyi örökséget. Kulturális értékeink bemutatásának egyik legalapvetőbb formája a kiállítás, amely a falumúzeumok esetében a felépített múzeumi házakban és gazdasági építményekben berendezett, múzeumi enteriőrökkel hivatott az adott korra és társadalmi rétegre jellemző épített örökséget és életmódot bemutatni. A tárlat önmagába rejti az élményszerűséget azáltal, hogy szabad térben tekinthető meg, hallatszik a fák suhogása, az énekesmadarak és a más állatok hangja, érezni lehet a virágok illatát, a füstöskonyhában még a füst szaggal is szolgálhatunk. Mindez, különösen a mai, élményeket hajszoló látogatói elvárások köze-