Horváth László szerk.: Zalai Múzeum 17. (Közlemények Zala megye múzeumaiból, Zalaegerszeg, 2008)

MOLNÁR LÁSZLÓ: Hazatér(het)tek

rokban történtekről. Gondosan rejtegették az ott készült feljegyzéseiket, fényképeiket. Még a rendszerváltást követően is több évnek kellett eltelnie, hogy ezeket másoknak is megmutassák. Az alábbiakban a táborok egykori életét bemutató visszaemlékezést, és az ottani mindennapokat bemutató verseket közlünk. Ferecskó Istvánné Adanics Matild A kitelepítésről (2007. december 5.) 1950. június 23-án vittek el bennünket. Szüleimet kuláknak nyilvánították, osztályidegennek és tulajdonképpen őrájuk szólt a kitelepítés, az egész családra, lemenőágra, a felmenőre nem. Én a nagymamámmal itt laktam Pákán, és kerestek Pördeföldén, hogy még egy személy tartozik a családhoz, hogy az hol van? Bementek a bíróhoz. Aztán telefonáltak ide a pákai bírónak. Azt kérdezték, hogy kiadnak-e? Mondta, hogy: igen, mehetek én is. Természetesen kiadott. Én végig néztem, amikor a Mariskáékat (Takács Sándorok M.L.) pakolták. Láttam az ablakból, éjjel. Úristen! - Meg sírtam, hogy mi lesz. És ahogy nézegettem ki az ablakon, egyszer csak láttam, hogy jön két rendőr, ott a kanyarban. Jönnek errefelé. Az egyik jön tol egyenesen hozzánk, a másik meg ment tovább, ment föl a plébániára. Hát jönnek le aztán a kocsissal, bejön a rendőr méghozzá egy ismerős, aki ide szokott járni a kocsmába. Azt mondja, hogy el kell, hogy menjünk. Úgy, hogy három napra való valami ennivalót pakoljunk össze. A nagymamát is hozták velünk, és Pördefólde felé vittek bennünket, de csak a „csirip^-partig értünk el, mert onnan a nagymamát visszaküldték, O nem kellett. Közben találkoztunk a szüleimmel, és akkor ott átraktak engem anyáméknak a kocsijába és vittek Csömödérbe, ahol bevagoníroztak bennünket. (Úgy mesélték, míg mentünk az állomásra, hogy május 1.-én volt Lentiben valami gyűlés. És állítólag ott kellett aláírni a párttitkárnak és a bírónak, hogy a faluból kít kell kitelepíteni. Ott írták alá. Ezt én attól tudom, aki bennünket a vagonba kísért. Én ővele nagyon jó viszonyba voltam, járt ide be hozzánk, a kocsmába. És elmesélte ezeket a dolgokat nekem. Rettenetes érzés volt a tudat, hogy fölöslegesek lettünk, vagy mi nem vagyunk olyanok, mint a többi, kidobnak bennünket. Hogy miért? Hát azért, mert a nagyapámnak itt Pákán volt a kocsmája, meg Pördeföldén ott volt a birtok.) Ment a vonat napokon keresztül, aztán megálltunk a határszélen. Rá volt írva a vagonra, hogy: irány Záhony. Hát azzal indítottak bennünket, hogy kivisznek a Szovjetunióba. Igen ám, de közben éjszaka lemondott a belügyminiszter, és akkor megtorpant minden. Akkor vissza, és akkor visszatoltak bennünket Egyekre, az egyeki állomásra és ott voltunk egy éjszaka, amíg nem jöttek értünk. Aztán onnan láttuk, hogy jönnek hosszú szekérsorok. Azokkal vittek bennünket a táborba A táborban oszlopokat állítottak le, szalmát raktak rá tetőnek, és az alatt voltunk egy hétig. És akkor onnan cl kellett menni abba a hodályba, ami a képen van. Ez egy birkahodály volt, még előtte nap birkák voltak benne, és olyan alacsony ajtó volt, hogy le kellett hajolni, ha be akartunk menni. Aztán azt mondták, hogy ezt ki kell takarítani. Hát körülbelül jó méter magasan volt benne a birkatrágya, azt kellett nekünk, amivel tudtuk kipucolni. Borzalmas volt, tele birkatetüvel, és akkor azt estig meg kellett csinálni. Hoztak meszet, még szerencse, annyi eszük volt, hogy mésszel fertőtlenítették, aztán hozták a szalmát, lerakták és este odamentünk be, és ott aludtunk, mint a heringek, sorban, amekkora volt a hodály. Borzasztó. És akkor arra ébredtem föl, én pont a sarokba kerültem, hogy ekkora patkányok futkosnak, ki a falból. Vályogfal volt - borzasztó volt tele patkánylyukakkal. Onnan elvittek bennünket Piroskára, (Piroska major). Ott meg egy magtár padlásán voltunk elszállásolva, és ott a Takács Mariskáék mellett aludtunk. Takács bácsi volt a szomszédom a magtár padláson. Ott feküdtünk, és akkor helyet cseréltek a Mariskával, ne a Takács bácsi mellett aludjak. Őszre ott is levittek bennünket egy birkahodályba, mert hát a magtárpadláson odafagytunk volna. Onnan elhoztak bennünket Jusztuszra. Jusztuszon meg volt ilyen felvonulási épület, ami nem volt kész, csak tető meg fala volt és tenyérnyi rés volt a gerenda és a tető között. Azon télen borzalmas hideg jött. Olyan szél van a Hortobágyon, ahogy a havat hordja télen, nyáron meg a fekete homokot. És hát emeletes priccsek voltak, mi a felső priccsre kerültünk, úgyhogy éjszaka behordta ránk a szél a havat. Én reggel jeget vettem le a vállamról meg a fejemről, ahogy behordta a szél a havat, hát rám fagyott. Éjjel Klárinak, a húgomnak szoktam mondani, hogy: - légy szíves vedd ki a kezemet a takaró alól nem tudtam megmozdítani, annyira megfagytam. Úgyhogy mi ott annyira agyonhűltünk, fáztunk. Onnan kórházba is vittek. Szerencsérc „csak" mandula műtétre, mert már attól féltek, hogy agyhártyagyulladásom lesz. A szolnoki nagykórházba vittek, de oda is rendőr kísért. Bevitt előbb a rendőrkapitányságra, mert őneki ott jelentést kellett leadni, és akkor onnan vittek be. Ott egy nagyon rendes orvos volt. Két hétig benn tartott, mert nagyon rossz állapotban voltam. Ötödik nap este,