Horváth László szerk.: Zalai Múzeum 17. (Közlemények Zala megye múzeumaiból, Zalaegerszeg, 2008)

BÉRES KATALIN: Színikerületi társulatok Zalaegerszegen az 1920-30-as években

ZALAI MÚZEUM 17 2008 273 Béres Katalin Színikerületi társulatok Zalaegerszegen az 1920-30-as években Az első világháború után a magyar vidéki színházi élet a - még az 1870-es években kialakított - színikerületi rendszer alapján szerveződött újjá. Az egyes színikerületek több városból ill. kisebb helységből álltak, ahová a játszási engedélyt az Országos Színészegyesületjavaslatára a Kultuszminisztérium adta ki az igazgatónak, ha a társulat fenntartására megfelelő tőkével, továbbá kelléktárral, könyvtárral és kottatárral rendelkezett. Az engedélyeket évente kellet megújítani. A színtársulat a kerület központjából kiindulva járta be a neki rendelt településeket, sokszor egymástól igen távol eső helyeket, s tartott a falu vagy város színházlátogató közönségének létszámához igazított hosszabb vagy rövidebb színiszezont.

1 Állandó vidéki színház a korszakban csak Szegeden, Debrecenben, Miskolcon és Pécsett működött. Az 1920-as 30-as években azonban a vidéki színjátszást ezen keretek között folyamatos válság sújtotta. A trianoni béke okozta zűrzavar, a társadalom elszegényedése, a gazdasági világválság hatása, valamint az egyre népszerűbbé váló mozi, a hangosfilm konkurenciája és a műkedvelő színjátszás elterjedése következtében az alapvetően magánvállalkozásban működő színtársulatok alig tudtak megélni. Ezen a csekély mértékű állami szubvenció és a városok - elsősorban természetbeni - támogatása sem segített.

2 A színigazgatók mindenekelőtt a látogatószám növelésében látták a kiutat, ezért a legteljesebb mértékben igyekeztek kiszolgálni a közönség igényeit. Egy, az 193536-os színházi évadot elemző statisztika szerint a 23 vidéki színikerületben összesen 9398 előadást tartottak, ahol az 5389 operettel, 1666 modern vígjátékkal, 496 énekes vígjátékkal szemben mindössze 51 tragédiát, 17 tragikomédiát, 53 klasszikus drámát mutattak be.

3 A közönség elvárásaihoz való igazodás a művészi színvonal rovására ment, s nem hozta meg a várt eredményt sem. Az egyre csökkenő bevételeket a direktorok színészeik létszámának csökkentésével, egyre olcsóbb színészek szerződtetésével, a díszletek és jelmezek elhanyagolásával, valamint a bemutatók számának emelésével igyekeztek ellensúlyozni. Mindezek ellenére gyakran előfordult a fizetésképtelenség, nem egy társulat csődbe jutott.

4 A gyakori bemutatók kényszere miatt a darabok kiérleletlenül, egy-két próba után kerültek a közönség elé, ezért némely társulatnál a legfőbb szereplővé a súgó vált. A színészek is nehezen bírták a rájuk kényszerűéit tempót: a gyakori bemutatókat, a karakterüknek nem megfelelő szerepeket, a naponkénti fellépéseket, s a gyakran kiábrándítóan üres nézőtereket. Az 1920-as évek második felében a válságból való kilábalás szándékával a vidéki színjátszás megújítását, színvonalának emelését, műsorpolitikájának korszerűsítését célul tűző un. stagione társulatok jöttek létre, amelyek saját állomáshellyel nem rendelkeztek, ott és akkor léphettek fel, ahol a színikerülcti társulat éppen nem tartott szezont. Az újdonság varázsának elmúlása után, a 30-as évek második felére ez a társulati típus is - támogatás hiányában - mély válságba került, az egyes társulatok csődbe jutottak.

5 A vidéki színészet kritikus helyzetét érzékelve mind a kultuszkormányzat - amely a színjátszást fontos nemzetnevelő eszköznek tekintette -, mind pedig a szakmai érdekvédelmi szervezet, az Országos Színészegyesület több alkalommal is reformokat kezdeményeztek. Azonban mindkét fél megelégedett a színikerületek számának csökkentésével, az állami és a helyi dotáció minimális emelésével, valamint olyan miniszteri leiratok közreadásával, amelyben a színigazgatóknak kötelességévé tették, hogy „a magyar vidéki színészet színvonalát, úgy a műsornak gondos és céltudatos megválasztása és a komoly drámai irodalom fokozottabb arányú bemutatása, mint pedig a kiállítás és az előadás művészi formáinak tökéletesítése által,