Horváth László szerk.: Zalai Múzeum 17. (Közlemények Zala megye múzeumaiból, Zalaegerszeg, 2008)

SZŐKE BÉLA MIKLÓS: Kora avar kori veremház Balatonmagyaród-Hidvégpusztán

Értékelés A felszíntől fél méternél valamivel mélyebbre ásott, a 9 m

2-nyi alapterületet alig elérő, kisméretű félverem ház felmenő szerkezetére sem cölöplyuk, sem gerenda-alapárok nem utal. A bizonyára nyeregtetős építmény tetejét ezért vagy olyan cölöpök tartották, amelyeket a lemélyített részen kívül állítottak fel, s gödreik nem mélyedtek a sárga, löszös-homokos altalajba, ezért régészetileg kimutathatatlanok, vagy nem is voltak tartóoszlopok, mert itt egy - talpgerendáival ugyancsak a lemélyített területen kívül, a korabeli felszínre támaszkodó - boronaházat húztak fel. Az épület ÉNy-i sarkában álló kőtűzhely az építmény fűtését szolgálhatta. Hogy a szétdúlt kövek alatt nem látszott átégett folt, ami a tűztér helyét jelezhetné, azt jelentheti, hogy benne csak ritkán, alkalmanként gyújtottak be, és/vagy az amúgy sem túl nagy égéstérben alacsony fűtőértékű tüzelőt égettek el. Az a tény, hogy sem a veremház közelében, sem tőle nagyobb távolságban nem voltak további települési objektumok, s a huzamos helyben lakás egyéb szükséges velejárói, mint tároló verem, ól, árok, kút, arra utal, hogy itt csak egy időszakos, átmeneti szállást biztosító halász/vadásztanyával lehet dolgunk. Az Alsó-Zalavölgy és a Kis-Balaton gazdag vízi világában és állat állományában bőséges zsákmányra lelő halászok és vadászok olyan szállást építettek ide, ahol állandó lakhelyüktől távolra kerülve megszánhattak, a zsákmányt feldolgozhatták, s ahonnan ezért már csak a számukra fontos húst és prémet vitték haza. A ház romjai közül kizárólag kerámiatöredékek kerültek elő. A töredékek 28 különböző edényből származnak, amelyek nagyjából a ház teljes edénykészletét alkothatták. Az edények készítéséhez használt agyagot kivétel nélkül soványították, néha igen bőségesen alkalmazva az adalékanyagot. 18 alkalommal tört cserepet (samottot), 11 esetben kavicsot, legtöbbször apróra tört formában, 9 esetben apróra tört mészkövet (ami gyakran részben, vagy teljesen kiégett az edényből), 4 esetben pedig valamilyen apróra tört száraz növényt, magot, töreket használtak, és gyakran ezeket keverve, egyszerre többféle anyagot gyúrtak a zsíros agyaghoz. Az edények kivétel nélkül korongolatlanok, agyaglapokból, és/vagy agyaghurkákból építették fel őket, s kézzel, ritkán egy formázófával egyengették, simították el a felületi egyenetlenségeket. Korong hiányát jelzi a váll és perem találkozásánál a függőlegesen húzott ujjaktól visszamaradt hullámos felülete, s a perem szélének szabálytalan, egyenetlen felületű elsimítása. A peremet ugyanis a váll széléből függőleges irányban, kézzel húzták ki, nem pedig kézi korong forgatása közben, s ugyancsak nem forgó korongon vágták le a perem szélét, hanem ujjbeggyel igyekeztek egyenesre simítani azt. De hogy mégsem volt teljesen ismeretlen a kézi korong, vagy egy annak funkcióját betöltő, alkalmi eszköz, azt az egyik fazék szabályosan levágott pereme (3. kép 6), és több edény felső részén az elsimítás jellege, minősége jelzi. A fazekak díszítetlenek, csak egyetlen esetben (3. kép 2) vagdosták be a peremet ferdén, szabálytalan közökben, egy formázófa-szerü eszközzel. A kerámiát vegyes eljárással égették ki: míg az edény törésében legtöbbször redukált égetésre utalóan sötétszürke, fekete színű maradt, a külső felület általában a soványító anyag okozta durva felületet elfedő agyagmáz vastagságában - az oxidációs égetéstől a barna különböző, sárgás, pirosas vagy éppen szürkés árnyalatát nyerte el. Az edények valamivel több, mint a felének nagy biztonsággal rekonstruálható a mérete és formája. A méretben nincs nagy variabilitás: a fazekak rekonstruált magassága átlagban 18/20 cm és 25/27 cm között mozog (ún. közép-nagy fazekak), csak két esetben látszik biztosnak, hogy a töredékek egy 38-40 cm magas, nagy fazékból származnak (méret szerinti osztályozáshoz ld. PARCZEWSKI 1993, 32-33). A fazekak szájátmérője a kisebb fazekaknál átlagban 13-15 cm, s a két nagy, 40 cm körüli edény közül is csak az egyik szája szélesebb az átlagnál (24 cm). Az edényeknek a felső harmadban mérhető legnagyobb átmérője mindig nagyobb a szájátmérőnél: az erősebb vállúaknál 6-7 cm, kivételesen 10 cm, a lágyabb ívben hajlóknál 3-4 cm a különbség a váll- és szájátmérő között, az előbbi javára. A formára nézve meglehetősen egyhangú a készlet: a kisebb-nagyobb, tojásdad fazekak mellett egyetlen tál bukkan csak fel (összefoglalóan SZŐKE 2000, 487-488, Taf. 8). A fazekak többségének jellegzetes formajegyei az alig kihajló, szinte függőleges, rövid perem, majd a nyak nélkül, közvetlenül a perem aljától induló, legnagyobb szélességét az edény felső harmadában elérő, erőteljesen kigömbölyödő, vagy gyengébb ívű, lejtősebb váll, és a szűk alj felé egyenletesen szűkülő oldal. Ezek a tojásdad edények alkotják az Ukrajnától Kelet-Németországig széles sávban elterjedt, Ivan Borkovsky által prágai típusúnak nevezett (BORKOVSKY 1940) kerámia vezértípusát (BARAN 1978 16-18, obr. 6.; SEDOV 1982, 10-19; BARAN 1985; PARCZEWSKI 1993,43). A hídvégpusztai fazekak formai jegyeik apróbb eltérései alapján négy nagyobb csoportba bonthatók: a) viszonylag szük szájú, rövid, közel függőleges peremű, erősen kiszélesedő, gömbölyű vállú, nyúlánk testű, szűk aljú (az altípus jellemző edényei pl. 2. kép 1; 3. kép 4; 5. kép /), b) viszonylag szűk szájú, közel függőleges peremű,