Zalai Múzeum 16. In memoriam Kerecsényi Edit 1927-2006. (Zalaegerszeg, 2007)

Kapitány Orsolya: „... A szépség kertjében ...” Népművészet mesterei a Dél-Dunántúlon

150 Kapitány Orsolya nétól is, akivel együtt azon dolgozott, hogy a sárközi minták a megrendelők igényei szerint jelenjenek meg a szövetkezet által gyártott textileken. Ács Istvánné [Kovács Erzsébet Decs (Tolna megye), 1925-1981] előbb bedolgozó volt, majd bemintázó lett a szövetkezetben. Az általa készített mintadarabok is hozzájárultak ahhoz, hogy a hagyományos mintakincs korszerű formában jelenjen meg az üzem termelésében. Decsen 1952-2005 között működő Háziipari Szövetkezet fiatalabb tagja közé tartozott Fodorné László Mária [Decs (Tolna megye), 1949-], aki 2005ben kapta meg a Népművészet Mestere kitüntetést. Már gyerekként megismerkedett a szövéssel, amikor Nemesné Futó Katicának deszkázott a szedettes párnák készítésekor, de művelője csak az 1970-es években lett, amikor elszegődött a szövetkezethez dolgozni. Az idős mesterek ismertették meg vele a különböző szövéstechnikákat, a sárközi mintakincs rendjét, amit magas szinten hasznosított munkájában. 1990-ben kilépett a szövetkezetből, munkáját egyénileg folytatta. Textiljein a hagyományos minták újrafogalmazódnak a mai igények szerint. Decset elhagyva 2006-tól Balatonalamádiban él, ahol bemutatóteremmel együtt szövőműhelyt hozott létre. Szövőként, és a bogyiszlói viselet varróspecialistájaként tartjuk számon Józsa Bálintnét [Tamás Julianna Bogyiszló (Tolna megye), 1920—], aki idős kora ellenére még ma is készít megrendelésre „rozmaringos" férfiinget. Édesanyjától tanult meg szőni és varrni, tudását ő is átadta lányának. A népművészet ápolásáért 1985-ben megkapta a Népművészet Mestere kitüntetést. Baranya megye szőttes hagyományait éltette tovább Jakab Sándorné [Csányoszró (Baranya megye), 1893-1971] és Soós Pálné [Kovács Margit Szaporca (Baranya megye), 1923-]. Jakab Sándorné 1935-1942 között a Csányoszróban működő szövőműhelyben dolgozott, majd 1952-ben alapító tagja lett a Baranya Megyei Háziipari Szövetkezetnek. Nyugdíjazásáig köztiszteletben álló szövőként irányította a szövetkezet csányoszrói részlegét. Az Ormánságban egykor kedvelt szegfüs, csillagos, koszorús minták újrafogalmazódtak pamutszálból készült szedettes szőttesein, melyekből néhány példányt a Janus Pannonius Múzeum is őriz. Soós Pálné idős kora ellenére még ma is szövi „darázslépes, ablakos, gyűrűs, madaras" szőtteseit Szaporcán. 1964-től nyugdíjazásáig a csányoszrói szövőrészlegben dolgozott, miközben tanfolyamokon, kézműves táborokban adta tovább a fiataloknak az ormánsági mintakincsből táplálkozó szövéstudományát. Oktató és hagyományápoló tevékenységét 1998ban ismerték el a Népművészet Mestere kitüntetéssel. Szalavári Imre [Mecsekjánosi (Baranya megye), 1916-] gyermekéveit Sámodon töltötte, ahol nagy érdeklődéssel figyelte hogyan dolgozták fel az asszonyok a megtermelt kendert egyszerűbb és díszesebb vászonná. Ennek a hatásnak köszönhető, hogy érettségi után kitanulta a takácsmesterséget, majd a háború után Hosszúhetényben 24 fős szövőüzemet hozott létre. A jól prosperáló üzemet cserélte fel 1952-ben a szövetkezeti munkára. Alapító tagja volt a Baranya Megyei Háziipari Szövetkezetnek, ahol egyik legfontosabb feladata volt, a kézi szövésű paraszt szőttesek mintakincsének mechanikai gépekre történő átültetése. A minták egy részénél ez kivitelezhető volt, aminek eredményeként bútorszövetnek, abrosznak, ruhaanyagnak való végvászonok hagyták el a szövőműhelyeket. A szedettes technikával készülő árut továbbra is a szövetkezet bedolgozói állították elő, akiknek a munkáját 1954-től Kálmán Endréné [Antal Klára Pécs (Baranya megye), 1930—] irányította. Feladata volt a megyében élő magyarok és nemzetiségek szövéshagyományainak felkutatása, megújítása, illetve piacképes termékek tervezése és azok kiviteleztetése. О nem szőtt, de a szövés minden fortélyát ismerte, mert csak így tudott értelmezhető, kivitelezhető mintákat tervezni. Az Ormánságból, a Szigetvidékről, a horvát, sokac nemzetiségű falvakból és a betelepített bukovinai székelyek által lakott településekről közel 100 bedolgozója volt a pécsi szövetkezetnek. Megismerve ezek szövéshagyományait tervezett újabb mustrákat. Ezek színükben, kompozíciójukban mindig árulkodtak eredetükről, az egyes népcsoportok hagyományairól. Töttös Sándor [Zengővárkony (Baranya megye), 1939-] gyermekkorában az édesanyjától és a falubeli asszonyoktól tanult meg szőni. Hosszú éveken át nem gyakorolta, de amikor Pécsváradra került művészeti előadónak, akkor pihenésként a szövést választotta. Nemcsak édesanyja mintáit szőtte, hanem igyekezett a faluban az összes mintavariációt összegyűjteni, hogy mindegyik az ő feldolgozásában ismét megelevenedjen. Bukovinából (Románia) 1941-ben Bácskába, majd 1945-ben Tolnába és Baranyába telepített székelyek szövés mintakincsét őrizte meg a Bonyhádon élő Fábián Mártonné [Kásler (Korondi) Balbina Andrásfalva (Románia), 1928-] és Lőrincz Aladárné [Molnár Vilma Istensegíts (Románia), 1929—]. Az Erdélyből hozott tudás mind a két asszonyban - a család megállapodását követően - olyan belső szükségletként tört felszínre, amely segítette őket sorsuk elviselésében. Mindketten gyűjtötték is az idős székely asszonyoktól az egykor használt mintákat. Fábián Mártonné a Kakasdon, Lengyelben, Aparhantban gyűjtőiteket adta közre a 2000-ben megjelent mintagyűjtemé-