Zalai Múzeum 16. In memoriam Kerecsényi Edit 1927-2006. (Zalaegerszeg, 2007)

Simon András: A település, a népi építészet és a gazdálkodás néhány vonása a dél-zalai szőlőhegyeken

A település, a népi építészet és a gazdálkodás néhány vonása a dél-zalai szőlőhegyeken 73 en - udvar, virágoskert, baromfiudvar, gazdasági épületek csatlakozhattak, körülötte gyümölcsfák álltak. A gerincen haladó szekérúton kívül, többnyire azzal párhuzamosan, az udvart, a lakó- és gazdasági épületek együttesét követően futott a küsőut ('külső út'), mely csupán egy szűk, alig félméternyi széles gyalogösvény, bicikli- vagy motorút volt. Mindezeken túl a telkek hosszanti mezsgyéjével párhuzamosan gyalogút húzódhatott a szomszédos völgy irányába. Természetesen nem minden birtokot szabott keresztül ilyen gyalogút. A völgytalpban elhelyezkedő forrás vagy kút, az 1960-70-es évektől pedig pl. a Bacónakihegy keleti lábánál futó bakónaki út (postaut) mentén elhelyezkedő buszmegállók szabták meg ezen ösvények helyét. Ilyen utak vezettek át a szomszédos hegyhátakra is. Előfordult, hogy az utacska patakon is átvezetett, ilyenkor a patakmeder fölé két gerendát fektettek, ezekre pallókat szegeztek, s készen is volt az egyszerű átkelő, a bürü vagy börü.

15 Ezeket a több birtokos által közösen használt utakat az érdekelt gazdák közösen, felváltva tisztították, kaszálták. Karbantartást igényeltek a dombtetőn futó szekérutak is, amelyek egészen az 1980-90-es évekig földutak voltak. Nagyobb esőzések után, ha a szekerek összejárták, „felszántották", minden tulajdonos a saját birtokára eső útszakaszt köteles volt kapával elegyengetni. Ha nagyobb gödrök keletkeztek, földdel, gazzal, újabban tégla- vagy cseréptörmelékkel töltötték ki. Az utak javítása nem kényszerű kötelesség volt, legtöbb gazdának érdekében állott, hiszen maga is azon járt szekérrel, később már gépkocsival. A szőlőhegyi utak még egy típusáról kell szólnom, ez pedig a horgos (horhos = 'vízmosta mélyút'). Ezek a vízmosásos lejtőkben szekérrel is járható méretűre szélesített utak a dombtetőről, vagy a szőlő aljától indulva, a domboldalon lévő erdősávig vagy egészen a völgyben futó közútig vezettek.

16 Egy részük alkalmas volt arra, hogy a völgyből szekérrel, később gépkocsival fel lehessen jutni a hegyre, más részük azt a célt szolgálta, hogy az erdőben kivágott tűzifát, épületfát szekérrel, majd traktorral fel lehessen hozni a dombtetőre. A vizsgált terület szőlőhegyein az elmúlt két évtizedben, a gazdák kezdeményezésére és közös anyagi fedezetével indult meg a szőlőhegyi utak portalanítása: aszfaltozása vagy kőzúzalékkal való felszórása. A kisebb szőlőhegyeken illetve hegyrészeken előfordul, hogy ma is földes út vezet. A szőlőhegyi utak használata, karbantartása nemcsak a 20. században tűnt föl fontos egyéni és közösségi felelősségként és feladatként, hanem már az évszázadokkal ezelőtti szőlőhegyi artikulusoknak is egyik sarkalatos pontja volt, s minden időkben hangsúlyosan szerepelt a hegyközségi, szőlőpásztori, mezőőri feladatok sorában.

17 Az épületek, illetve az udvar végében következett a szőlők övezete. A paraszti tapasztalat igazát, sőt bölcsességét, miszerint a szőlőtermesztés itt a legmegfelelőbb, Cseke Ferenc 1995-ben Nagykanizsa környékén végzett mérései is alátámasztják. Cseke a természeti adottságokat a szőlőtermesztés szempontjából a következőképpen foglalja össze: „DK-Zala az ország alacsonyabb hőösszegű területeihez tartozik és ennek megfelelően gyengébb a borok minősége is. A kisebb hőösszeg (és a kevesebb napfény) elsősorban a sok csapadék következménye (a gyakoribb felhőzöttség révén), ugyanakkor a különböző növénybetegségek előidézője. Más oldalról előnyös, hogy kellő nedvességet biztosít a növény fejlődéséhez, még a kánikulai napok idején is."

18 Cseke 1995-ben termohidrográffal három tengerszint feletti magasságban: a völgytalp (139 m), Nagykanizsa kertvárosa (165 m) és a szőlős dombok gerince (310 m) szintjén mért adatokat. Megállapítja, hogy a hőmennyiség alacsonyabb (hűvösebb), a csapadékösszeg pedig magasabb a legfelső szinten, s ez véleménye szerint a szőlőérés szempontjából 1-1,5 cukorfoknyi hiányt jelenthet a kertváros szintjének viszonyaihoz képest, amit a rövidebb tenyészidejű, vagyis korábbi érésű szőlőfajtákkal részben ellensúlyozni lehet. Ugyanakkor a szőlőtermesztést leginkább befolyásoló tavaszi és őszi fagyok kockázata a magasan fekvő dombtetőkön jóval kisebb. A légnedvességi adatok ugyancsak előnyösebb helyzetet mutatnak a dombtetőn, ahol közel fele annyi ideig szökött a relatív nedvesség, vagyis a páratartalom a szőlőnövény számára ideális 70% fölé. Foglalkozik a szerző a talajminőséggel is. Az irtványokon települt szőlőhegyek talaja közepes termőképességű, viszonylag kevés humuszt, meszet és tápanyagot tartalmazó kötött, vagy félig kötött vályogtalaj. A dombtetőről induló szőlőövezet alsó határát - az említett fagyhatár mellett - gyakran a domborzati viszonyok, vagyis a meredekké váló lejtők határozzák meg. A szőlők alsó határának természetesen van egy, a természeti viszonyoktól független tényezője is, nevezetesen a gazda mennyiségi igénye a szőlőtermesztésben, borkészítésben.

19 A szőlők végében általában gyümölcsösök következtek. Míg a hegygerincen az udvar, a pince eleje elképzelhetetlen volt egy-két diófa nélkül, de leggyakrabban a fagyra érzékeny kajszibarack fák is itt álltak, addig a szilva leginkább a szekérút szélén kéklett,

20 a szőlők aljában lévő egybefüggő gyümölcsösökben pedig főként alma- és körtefákat találunk. A „régi" fajták közül ma is láthatunk elvétve még egyegy öreg fát. Az almák közül kedvelt volt a bőralma, pogácsaalma, vasalma, húsvéti rozmaring, a körtefajták közül a bőrkörte, kobakkörte, tüskekörte és a sózókörte. A gyümölcsösben a fák alját kaszálták,