Zalai Múzeum 16. In memoriam Kerecsényi Edit 1927-2006. (Zalaegerszeg, 2007)

Béres Katalin. Egy zalai kis falu, Ozmánbük az 1950-es években

242 Béres Katalin besúgók feljelentették a rendőrnek, aki villámgyorsan a helyszínen termett, és árurejtegetésen akarta tetten érni. Persze, a szolidaritás is működött, a segítők olykor gyorsabbak voltak, mint a hatóság, ilyenkor sikerült elrejteni a kenyeret. Az is előfordult, hogy túlságosan biztos helyre - pl. a szalmakazalba - dugták, s az egerek laktak jól belőle.

21 Az adóbehajtási tervek teljesítése hasonló megpróbáltatásokat okozott a falu népének, mint a beszolgáltatás. Pénzforgalom minimális volt a faluban, a beszolgáltatásért kapott kevéske pénzen kívül nem igen jutottak bevételhez. A szabad piac erősen korlátozva volt, a beszolgáltatások után nem maradt eladható feleslege az embereknek. Az adóhátralékosokra óriási nyomás nehezedett, ha a népnevelők meggyőzése, a tanácsnál történt egyéni elbeszélgetés amely időnként a zalaegerszegi börtönben toborzott verőlegények közreműködésével történt - sem hozott javulást, következtek a zálogolások, majd a „transzferálások", az elárverezések. A végrehajtó bizottság átvizsgáltatta a funkcióban lévők adófizetési készségét, megállapították, hogy „ott is akad simítani való"

22 A helyzet Nagy Imre kormányra kerülése után némiképp javult, a mérséklődő beszolgáltatás és a szabad kereskedelem megnyitása - az állam elővásárlási joga mellett is - több pénzt eredményezett az ozmánbükieknél is, így rendre sikerült az adófizetési terveket teljesíteni, igaz, ez úgy sikerült, hogy a szabad gabona és a gyümölcsök felvásárlásakor azonnal megjelentek az adószedők, és még a mázsák mellől gyűjtötték be az adóforintokat. 1955 utolsó negyedévében a falu első lett a járásban az adófizetési terv végrehajtásában. A javuló eredményeket látva a tanács vezetői vérszemet kaptak, s most már nem a 100, hanem a 110 % teljesítését, valamint az önkéntes adófizetést várták el a lakóktól, azonban meg kellett állapítaniuk, hogy az önkéntesség minden erőfeszítés ellenére sem működik még a tanácstagok között sem.

23 Az adókon kívül a kormány évről évre nagyobb összegű „segítséget kért a dolgozóktól az 1. ötéves terv lebonyolítása érdekében", békekölcsönök formájában. A jegyzésben a falu vezetőinek és a tanácstagoknak kellett példát mutatni, „megvédeni a község becsületét", hogy aztán az újabb és újabb agitációs kampányok keretében a gazdák nyakára járva kényszerítsék ki ezt az adót. A súlyos adó- és beszolgáltatási kötelezettségek egyaránt érintették és sújtották a falu minden társadalmi rétegét, a TSz tagokat és törpebirtokosokat ugyanúgy, mint a rendszer számára megnyerni remélt középbirtokosokat. A terhek mellett el kellett viselniük az állandó agitációt, tőlük várták a példamutatást a TSz-be belépésben, a békekölcsönjegyzésben, az önkéntes felajánlásokban. Belőlük kerültek ki a tanács tagjai, 21 fő, akiknek maguknak is részt kellett venni a meggyőző kampányokban. Nekik kellett a különféle versenykihívásokra jelentkezni, a Szabad Föld Téli Esték előadásait meghallgatni, elviselni, hogy idegenek kioktatják őket a lakásuk, istállójuk, udvaruk tisztántartására, csecsemőik ápolására stb. A többségük szenvedett attól is, ahogy az általuk tisztelt, kuláknak nyilvánított gazdákkal bánt a rendszer, a tanácstagoknak még asszisztálniuk is kellett a kulákok ellen foganatosított intézkedésekhez. Ez komoly bűntudatot okozott számukra, titokban gyakran megpróbáltak segíteni egykori kenyéradóiknak. Különféle trükkökkel lehetővé tették számukra egy kis krumpli, kenyérgabona, zsír elrejtését, visszaszolgáltatását. A korszakban kétségtelenül a legnagyobb terhek és megpróbáltatások az osztályellenségnek nyilvánított, a falusi osztályharc céltáblájává tett kulákokat sújtották. Ozmánbükben 31 személyt tettek kuláklistára,

24 a 25 holdon felülieken kívül kocsmárost, darálóst, gatter és cséplőgép-tulajdonost; ezen kívül 10-20 holdas parasztokat, akiket szőlő és gyümölcsös birtokuk felszorzása után lehetett kulákká minősíteni. 1952-ben a járási vb. szigorúan bizalmas rendelete alapján felülvizsgálták a listát, s 24 főre csökkentették, azok kerülhettek le róla, akik nem tartottak cselédet, vagyis nem voltak kizsákmányolók, maguk művelték földjüket, vagy az addig meglévő ingó és ingatlan vagyonukat ellenszolgáltatás nélkül átadták a TSz-nek.

25 1956 júliusában még mindig 22 személy szerepelt a listán, ekkor újabb törlésekre került sor, 14 személyről állapították meg, hogy a dolgozó parasztság között van a helye.

26 Adó és beszolgáltatási kötelezettségeik sokkal súlyosabbak voltak, mint a „dolgozó parasztoké", teljes anyagi tönkretételüket szolgálták. Őket sújtották elsősorban a helyszíni elszámoltatásnak nevezett padlássöprések, zálogolások, majd a transzferálások. Először terményeiket, állataikat foglalták le, aztán következtek az ingóságok: szerszámok, hordók, bútorok, ruhadarabok. Ha már nem volt mit lefoglalni, elkobozni, az egyetemlegesség elvére hivatkozva a rokonokon hajtották be a kulák tartozásait.

27 Ozmánbükben egy 77 éves, 7 gyermekes idős ember, Benedek Sándor (Gál) 83 holdas kulák okozott sok gondot a falu vezetésének. Felnőtt gyermekei önálló háztartásban éltek már, birtoka felét is ők használták, egy fia élt csak vele, de ő börtönbüntetését töltötte életveszélyes fenyegetés miatt. Miatta nem teljesültek a beadási és adófizetési tervek, miatta nem végeztek időre a mezőgazdasági munkákkal, de az idős emberrel nem tudtak mit kezdeni. Egy 1952-es rendőrségi kihallgatás jegyzőkönyvében rögzített szavai a 22-es csapdáját érzékeltetik: „...a tojás beszolgáltatásnak azért nem tudott eleget tenni, mert nem volt tyúkja, így