Zalai Múzeum 16. In memoriam Kerecsényi Edit 1927-2006. (Zalaegerszeg, 2007)

Kapitány Orsolya: „... A szépség kertjében ...” Népművészet mesterei a Dél-Dunántúlon

„... A szépség kertjében ..." Népművészet mesterei a Dél-Dunántúlról 149 a bogdásai haranglábról jól érzékeltették a művész népművészet iránti elkötelezettségét. Szentkereszti István a fa „természetét" úgy tárja fel, hogy lehántja felületéről azokat a rétegeket, melyek megakadályozzák a tökéletes forma megjelenítésében. A magyar népművészetben gyakran ábrázolt páros madár és tulipán motívumok nála úgy jelennek meg, hogy egyben a termékenység szimbólumává is válnak. Szatyor Győző és Szentkereszti István tárgyainak formatisztasága, a bennük rejlő mondanivaló már a népi iparművészet 21. századi irányvonalának egyik lehetséges útját is kijelölik. Gosztonyi Zoltán [Kaposvár (Somogy megye), 1952-] is a magyar nép kultúrájának mélyebb rétegeit keresi, hogy az ott talált formákat és díszítményeket a jelen kor színpadára emelhesse. A szövés - mesterség szintjén - a férfiak tevékenysége volt, háziipari keretek között a nők téli munkarendjéhez tartozott. A parasztság számára - a mesterek érdekeit védve - a céhszervezet idején a mintás szövés tiltva volt, így csak egyszerűbb vásznakat készíthettek. A céhrendszer megszűnésével (1872), és a takácsok számának csökkenésével egyre nagyobb szerep jutott azoknak az asszonyoknak, akiknek a kezén - leegyszerűsített formában - tovább élt az egykori takácsok mintakincse.

14 A parasztszövőszék szerkezete azonban behatárolta a minták variációinak lehetőségét, így az országban kevés helyen alakult ki regionális stílus.

15 Jelentősebb szövőmunka a Dél-Dunántúlon a Sárközben, a hagyományápolásáról híres Ormánságban, a Dráva folyó mentén élő horvát nemzetiség körében, Belső-Somogy és a Zselic református falvainak asszonyai körében folyt egészen a második világháborúig. Decsen, az 1952-ben alakult Sárközi Népi Iparművészeti Szövetkezet alapító tagjai közül többen már az 1930-as évektől piacra dolgoztak. Ezt a tudást vitték a szövetkezet keretei közé, majd adták át a fiatalabb nemzedéknek. A Sárközben nemcsak sima felületű vásznat szőttek, hanem fodorvásznat, bodorvásznat, szádat is. Ezt nagyon finom, gyári selyemszálból, vagy szintén finom pamutfonalból készítették. Specialitásuk volt a nagy kék és piros színnel kockázott változat, amit ágyak, bölcsők fölé függesztettek szúnyoghálóként. A legfinomabb szálúból tekerődző bíbort készítettek a gyermektelen menyecskéknek. A sárközi szövőasszonyok rendkívüli tehetségének, technikai bravúrosságának, színérzékének köszönhető, hogy az 1970-es évek első felében már 28 elismert népi iparművész dolgozott ezen a vidéken, akik közül 8-an már erre az időszakra megkapták a népművészet mestere kitüntetést is.

16 Dér Józsefné [Stigler Teréz Báta (Tolna megye), 1893-1974] alapító tagként szülőfalujában, Bátán szervezte és irányította a decsi szövetkezet szövőrészlegét. Katolikus parasztcsalád gyermekeként, a hagyományos értékrend szerint nevelkedett, amit felnőtt korában is megtartott viseletében, szokásaiban és szövő munkájában is ragaszkodott hozzá. Az általa készített szőttesek motívum- és színvilága követte a nagyanyjától, édesanyjától tanultakat. A sárga, a zöld és a barna szín megjelenése szőttesein csak a szövetkezeti munka hatására mutatható ki, de az is visszafogott formában. Perity Mihálynét [Kukucska Mária Decs (Tolna megye), 1896-1986] a sárközi szövés kiváló mestereként tartjuk számon. Textiljeivel az 1920-as évektől részt vett a Budapesti Kereskedelmi és Iparkamara által szervezett nemzetközi vásárokon. Az elsők között váltott ki 1933-ban háziiparos igazolványt, majd a háború után Decsen a Földműves Szövetkezet Háziipari Részlegének irányítója lett. A Sárközi Népi Iparművészeti Szövetkezet alapító tagjaként szőttesein mindvégig megtartotta a sárközi ember ízlését tükröző mustravariációkat, amit a hagyományos színvilág (fekete, fehér, piros, kék) is követett. Az újabb színeket (sárga, zöld) csak jelzés szintjén alkalmazta. Werner Andrásné [Tóth Katalin Őcsény (Tolna megye), 1909-1993] az 1930-as években sárközi hímzések készítésével foglalkozott, majd szervezett keretek között megtanult szőni a falu idős asszonyaitól. A decsi szövetkezet alapító tagjaként, az elődök mintakincsének ismeretében készítette el néhány társával a szövetkezet mintagyűjteményét. Nevéhez fűződik a sárközi szövés technológiai leírása is. Bali Istvánné [Pusztai Éva Decs (Tolna megye), 1918-] édesanyja mellett belenevelődött a szövésbe, így őt tekinti mesterének. A sárközi hagyományokat követő tömör megfogalmazású textiljein gyakori mintaelem volt a páros-galamb, a kőlábas, a csillagos és a tölgyfaleveles motívum. A rojtkötés elismert szakértőjeként idős kora ellenére még ma is vállal munkát. Fehér Lászlóné [Gregority Katalin Decs (Tolna megye), 1919-1996] nagy érdeklődéssel kutatta a sárközi szőttesek régi, már feledésbe merült mintáit. Bár kitűnően értette a szedettes technikát, mégis az 1970-es évektől az egyszerűbb, elsősorban a derékaljnál használt csíkvariációkat használta a saját tervezésű lakástextiljein. Széles Józsefné [Rengecz Erzsébet Decs (Tolna megye), 1921-2006] tanítómestere volt a szövetkezetbe került fiataloknak. Szőttesein a régi mustrák úgy jelentek meg, hogy azok a legmagasabb elvárásoknak, igényeknek is megfeleltek. Nevéhez fűződött a kettős szövetkombináció megvalósítása is, amely egyedülálló a paraszti szövéskultúrában. Egyed Mihályné [Dévai Julianna Őcsény (Tolna megye), 1922-] bár édesanyjától tanult meg szőni, de elmondása szerint nagyon sokat tanult Werner András-