Zalai Múzeum 16. In memoriam Kerecsényi Edit 1927-2006. (Zalaegerszeg, 2007)

Kapitány Orsolya: „... A szépség kertjében ...” Népművészet mesterei a Dél-Dunántúlon

148 Kapitány Orsolya mányos pásztorkészségek mellett polgári igényeket kielégítő használati és dísztárgyakat is faragott. Kedvelt témája volt az erdő világa, ahol a pásztornak kiemelt szerep jutott, és a betyárok alakjának megörökítése is kedvencei közé tartozott Juhászkampóinak jellegzetes képi ábrázolása: a botra tekerődző, szájában békát tartó kígyó. Az elsők között volt, aki a szocialista társadalom szimbólumait is motívumként használta fel, de mellette a megváltozott falusi élet ábrázolását is fontosnak tartotta. Nemcsak a díszítményben, hanem a formában is kereste az új utakat. A Népművészet Mestere cím birtokosa 1958-ban lett. Kovács József [Kopárpuszta-Osztopán (Somogy megye, 1917- Mernyeszentmiklós (Somogy megye), 1993] a hat elemi elvégzése után elszegődött bojtárnak. Már ekkor elkezdett faragni. Előbb csontot, szarut, de magas szintű stilizáló képessége, egyéni szemlélete a fából készült tárgyain teljesedett ki. Dobozainak fedelén plasztikák segítségével jelenítette meg a pásztorélet egy-egy számára kedves pillanatát. Művészetét letisztult formák, sajátos hangvétel jellemezte. A Népművészet Mestere kitüntetést 1970-ben vehette át. Fehér Lajos [Erdőcsokonya (Somogy megye), 1919-] emlékezete szerint 1934-ben juhászbojtárként kezdett el faragni. Tanítómestere a természet volt. Először óraláncokat készített marhalábszárcsontból, majd fával is próbálkozott. A mai napig a csont és a szaru megmunkálása áll hozzá közel, amit annak is tulajdonít, hogy 1958-tól már lábbal hajtható fogászati fúrót alkalmazott a motívumok megjelenítéséhez, az áttört minták elkészítéséhez. Marhaszarvból készült ivóedényein, csont cigarettatartóin és kínálóin reliefszemen a pásztorélet és az erdő világának egy-egy pillanatát örökítette meg. Alkotó tevékenységét 1960-ban ismerték el a Népművészet Mestere kitüntetéssel. Az 50-es évek politikája a népművészet, háziipar romjaiból való felélesztését „haladó tartalommal való továbbélését" tűzte ki célul, megteremtve ehhez a szükséges feltételeket. 1950-ben létrehozták a Népművészeti és Háziipari Vállalatot, 1951-ben a Népművészeti Intézetet. Még ebben az évben megjelent a népművészeti árucikkek márkázási rendelete, mely lehetőséget biztosított a néprajzi és művészeti ellenőrzésre, a szakmai irányításra.

12 Az ország egész területén felkutatták a faragókat, szövőket, hímzőket stb. és foglalkoztatásukra - szovjet mintára - szövetkezeteket hoztak létre. Munkájukat néprajzkutató szakemberek bevonásával segítették, akik a Népi Iparművészeti Tanács felállításával (1953) a művészeti szempontokat is érvényre tudták juttatni. 1953-ban Minisztertanácsi határozat született a „népművészet fejlesztésében kimagasló érdemeket szerzett népművészek kitüntetésére". Először ez év augusztus 20-án adták át hat alkotónak a „Népművészet Mestere" kitüntetést, köztük ifj. Kapoli Antalnak és Kálmán Istvánnak. Id. Kapoli Antal 1954ben részesült ebben az elismerésben.

13 A vidék több pontján már 1952-53-ban megalakultak a háziipari szövetkezetek, Budapesten 1954ben. A faragók következő nemzedéke már tudatosan adta fel a korábbi foglalkozását, hogy a budapesti szövetkezet bedolgozójaként tartsa el családját. Ide tartozott: az asztalosnak tanult Bognár Károly [(Sérsekszőlős (Somogy megye), 1910- Zamárdi (Somogy megye), 1971, az addig napszámosként dolgozó Nagy Ferenc [Tab (Somogy megye), 19201998], a banktisztviselő Varga László [Dombóvár (Tolna megye), 1921- Kaposvár (Somogy megye), 2007]. A hét elemit végzett Bognár István [Sérsekszőlős (Somogy megye), 1923Tab (Somogy megye), 1982], a Boszkovics János példáját követő Jancsikity János [Buzsák (Somogy megye), 1925-] és a könyvelő pályáját fiatalon feladó Serényi László [Kaposvár (Somogy megye), 1927-] is ezt az utat választotta. Balásy Gyulát [Olthévíz (Románia), -1912 Dombóvár (Tolna megye), 1978], katonai akadémiát végzettként, a történelmi események sodorták erre a területre. A szövetkezet által elvárt sorozatgyártás mellett mindegyik faragónak sikerült alkotói tevékenységében megőrizni sajátos stílusát, aminek szép példáival találkozhatunk a múzeumok gyűjteményeiben. A szövetkezeti munkában a pásztorművészet formahagyománya egyre inkább háttérbe szorult, átadva a helyet az újabb formáknak, hamuzóknak, irattartó dobozoknak, bomboniereknek stb. kielégítve a kereskedelem igényeit. A faragók törekedtek a megélhetést biztosító termelőmunka mellett kedvtelésből is dolgozni, amiben tudásuk legjavát adták. Nagy Ferenc népi ihletésű szobraival (pl. A kupec), Balásy Gyula kisplasztikáival (pl. sakkok, „Bivalyos tál"), Serényi László a jeles napok és munkaalkalmak hagyományait (pl. „Betlehem", „Szüretelők") megörökítő faliképeivel érte el munkásságának tetőfokát. A következő nemzedék képviselői már nem dolgoztak szövetkezeti keretek között. Szentkereszti István [Pécs (Baranya megye), 1944-] és Szatyor Győző [Bogdása (Baranya megye), 1947-] egészen más utat járt be. Főiskolát végzettként, a bennük rejlő tehetség kibontakoztatására a fát, mint a közlés eszközét, a népi kultúrát, mint témát találták meg, így alkotásaik gondolatisága e rétegből táplálkozik, de gyakran már e kereten is túlmutatnak. Szatyor Győző az ácsolt ládák technikai megoldásán keresztül jutott el a népi díszítőművészet legszebb formahagyományait idéző haranglábakig, de innen merít komplett játszótereinek képi világához is. A kiállításon bemutatott kisméretű ácsolt láda, és a háttérbe elhelyezett 100 x 150 cm fotó