Zalai Múzeum 15. Horváth László 60 éves (Zalaegerszeg, 2006)

Kostyál László: Nemzetközi hírnév és permanens kompatibilitás (Lojalitás, neobarokk és szocreál viszonya Kisfaludi Strobl Zsigmond művészetében)

Nemzetközi hírnév és permanens kompatibilitás 317 bohém művészeivel együtt járt többek között a Julian akadémiához közeli Döme kávéházba is. Itt nem csak a - francia és külföldi, elsősorban német - művészeti, de a társadalmi progresszió képviselői is előszeretettel megfordultak. Stróbl évtizedekkel későbbi visszaemlékezései szerint az illegalitásban itt tartózkodó Lenint is többször látta.

9 A kávéházat Hermann Lipót a budapesti Japán kávéházhoz hasonló szellemi központnak, Adolphe Basler pedig egyfajta szabadegyetemnek látta, ahol a művészasztalok körül fontos kérdésekben születtek állásfoglalások. Hermann egy évvel barátja, Stróbl előtt érkezett Párizsba, 1911-ben, amikor a magyar vadak többsége már hazatért, és a kávéház is túl volt már talán legfényesebb időszakán,

10 ennek ellenére pezsgett benne az élet, s ez utóbb Stroblt is lenyűgözte. Amíg a magyar fiatalok többségére megtermékenyítőén hatott a világ akkori kulturális fővárosának számító metropolisz kavargó sokszínűsége, újabb és újabb hullámokban kibontakozó avantgárd művészete, addig Kisfaludi Stróbl szobrain ennek hatása nem érzékelhető. Az ő helyzete a magyar progresszív festőkétől annyiban eltérő volt, hogy klasszikus stílusa Párizsba érkezésekor már kikristályosodott, szakmailag és társadalmilag is elismerésben részesült, így mesterségbeli tökéletesedésre törekedett ugyan, stiláris továbblépésre azonban nem. Annak ellenére sem, hogy korábbi szecessziós és kubista próbálkozásainak megerősítésével, forrásával is találkozhatott itt. A vele egy évben született Bornemisza Géza 1903ban, Mikola András 1905-ben, Orbán Dezső 1906-ban érkezett először Párizsba, vagyis az ottani hatások éppen a legfogékonyabb éveikben érték őket. Gaugin, Matisse és Picasso reveláció-szerű középpontba kerülése egyaránt az évszázad első évtizedében zajlott. A francia főváros az 1912-ben már huszonnyolc éves Stróbl pályáján sokaktól eltérően nem jelentett igazi megvilágosodást és iránymutatást. Művészetére sokkal nagyobb hatással bírtak az itáliai tanulmányutak, amelyek során Firenzében és Rómában testközelből ismerkedhetett meg a reneszánsz művészet világhírű alkotásaival. Alighanem a Rudics-díj elnyerésének is köszönhetően 1913-ban a szobrászt meghívták Horváth Mihály püspök és történetíró Szentesen felállítandó szobrának zártkörű pályázatára. A megtisztelő meghívás kis híján botrányba fulladt, ugyanis Teles Ede azzal vádolta meg Kisfaludi Stroblt, hogy beadott v tervét Izsó Miklós szegedi Dugonits-szobráról plagizálta. A pályázat zsűrije végül elvetette a vádat hangsúlyozva, hogy a két szobor egyetlen közös vonása az, hogy mindkét figura reverendát visel -, és az emlékmű kivitelezésével végül őt bízták meg.

11 A vetélytárs részéről indult példátlan támadás

12 példátlan szimpátia-megnyilvánulást eredményezett. Július 12-én este a Gundel étteremben

13 mintegy 120 fős társaság ünnepelte emelkedett és vidám hangulatban Kisfaludi Stróbl sikerét, Zala György és Lechner Ödön vezetésével, számos kolléga és barát részvételével. A reggelig tartó ünneplés másnap a Japán kávéházban ért véget.

14 Teles hosszú időre kizárta magát e társaságból. Minden jel arra utal, hogy a „nagy öregek" egy részének, a Százados úti művésztelep - ahol alapító tagként 1912-től lakott többi művészének, sőt publicisztikájában Molnár Ferencnek mellette történő kiállása nagy jelentőséggel bírt Stróbl számára. Bár a Horváth Mihály-szobor a háború miatt csak jóval később, 1934-ben került felállításra, a döntés erkölcsileg is megerősítette, elismertségét is növelte, és végképp elkötelezte a követendő (és a Pólya Tibor által készített karikatúra szerint is jól jövedelmező) irány mellett. A fiatal korában sokat nélkülöző Stróbl pályája innentől egyenes vonalban haladt tovább - már amennyiben nem tekintjük irányváltásnak azt az alapvetően a művei tematikájában és részben hangvételében bekövetkező módosulást, amelynek során művészetében 1945 után a korábbi neobarokkos, patetikus hangvételű klasszicizmust a szocreál váltotta fel. Horváth Mihály-szobortervének sikerét követően nem ismerünk több próbálkozást részéről a kortárs művészeti irányzatokkal, érett és elismert művészként immár biztos volt önmagában. A századforduló nagy mestereinek (Fadrusz János, Zala György, Stróbl Alajos, Róna József, Teles Ede, Ligeti Miklós stb.) nyomdokaiba lépett. A következő évek nem a nagy szobrászi megrendelések időszakát képezték - csupán 1917-ben kapott köztéri megbízást Kassára, a gorlicei áttörés emlékmüvének elkészítésére, majd a tanácskormány alatt került felállításra az Őszirózsás katona -, de a háborút követően már ő a hivatalos megbízások egyik fő várományosa. Az 1920-as években a művészeti progresszió számára amúgy is kedvezőtlen időszak következett, Kisfaludi Stróbl pedig egyre jobban eltávolodott e fejlődés fősodrától. Fülep Lajos 1923-ban az akadémikus emlékműszobrászatot szenvedélyes hangvételű, kétségkívül kissé erőteljesen fogalmazó tanulmányában a művészet határterületének tartotta, és a „való világ minden részletéig teljes karikatúrájának" nevezte.

15 Stróbl ars poétikájában ezzel szemben úgy fogalmazott, hogy a művész legnagyobb mestere maga a természet. A művész feladata - tette hozzá - a természet jelenségeinek megalkotása, hozzáadva a saját egyénisége által sugallt mondanivalót.

16 A mondanivalót azonban a köztéri alkotások, és azokon belül a politikai emlékművek esetében többnyire nem a művészegyéniség sugallja, hanem a megrendelő határozza meg (ez nem feltétle-