Zalai Múzeum 14. Müller Róbert 60 éves (Zalaegerszeg, 2005)

Petánovics Katalin: Régészet és néprajz – költészet és valóság

Régészet és néprajz — költészet és valóság 303 Pesty Frigyes 1864-ben megjelent közlése azt jelenti, hogy a 19. században már közismert lehetett. Ma is bárkit megkérdezünk, szinte kivétel nélkül mindenki hallott róla. Dornyay Béla viszont a külszíni jelek nyomán felismerte, hogy itt egy nagykiterjedésű őskori földvárról és annak védelmére összehordott kőtorlaszról van szó. Részletesen tárgyalja, hogy az érdeklődő turista miként jut a felsőzsidi temetőtől az Ördögküekig, majd megindokolja a falusiak, s a kirándulók számára érthetetlen kőtömeg eredetét. „A kocsiút jobb és bal oldalán tört bazaltkőből álló, óriási bazalttorlasz, mely az egész Kis- és Nagylázhegyet bekerítő óriási, korai vaskorszakbeli földvárnak a kapuja lehetett és az ősember védelmi szempontból hordta ide össze ezt az óriási kőtorlaszt" (DORNYAY-VIGYÁZÓ 1934, 255). Még egy rajzot is készített róla (9. kép). A régészeti topográfia Dornyay közlését figyelmen kívül hagyta, s a lelőhelyet nem említi (MRT 1966, 165-166). Nováki Gyula mintegy harminc éve tudott a lelőhelyről, s 1991-ben részletes ismertetést és leírást adott róla. Megállapításainak rövid summázata szerint a későbronzkori telep a teljes fennsíkot magába foglalta, területe kb. 160 ha volt. A telep és a hozzávezető út védelmét két rövid, de nagyméretű sánc jelentette, amelyeknek a megközelítését még nagykiterjedésű kőhalmaz is nehezítette. A telep bejárata az Ördögköveknél volt. A Kislázhegy nemcsak a természet által jól védett telephely volt, de előnyét még a tetőn lévő tavak is biztosították (NOVÁKISKERLETZ 1991, 156-157). Amit Dornyay Béla és Nováki Gyula külső megfigyelések alapján sejtett, azt sikerült Müller Róbertnek 2003. novemberében megkezdett, s azóta is folyó ásatásával bizonyítania és pontosítania, jóllehet a hatalmas telephely nagyobb részét a kőbánya teljesen megsemmisítette. „Ez azért is sajnálatos, mert jelentőségében ehhez mérhető későbronzkori telep Dunántúlon csak egy van, Velem" - válaszolta Müller Róbert az ásatással kapcsolatos kérdésemre. „A mindössze egy éves feltárás alatt ötven kilogramm bronz került elő, ami nemcsak tömegét, de egyedülálló leleteit figyelembe véve is ritkaságnak számít. Ilyen különleges lelet a várvölgyi Apollónak nevezett kis szobrocska, egy pitykékből, tutulusokból, fűzfaalakú csüngőből és egy asztragallos övveretből álló kisebb bronzlelet, vagy egy bronzkovács kilenc darabból álló szerszámkészlete egy csomóban." És természetesen az 1926-ban előkerült arany kincslelet is az itt lakók valamelyikének a tulajdona volt. „Mindez azt mutatja, hogy a település népessége komoly kereskedelmi kapcsolatot folytatott, és folyamatosan itt lakott — mert az élethez nélkülözhetetlen víz rendelkezésükre állt — ellentétben más, ismert magaslati telephelyekkel, amelyeket csak veszély idején használtak, egyébként a hegy lábánál mindenütt megvan az igazi lakóhelyük."

26 „Az előkerült leletek alapján már tudjuk, hogy a telepet nem az egész urnamezős időszakban lakták, hanem csak a negyedik periódus végén és az ötödik periódusban. Virágkorát a Krisztus előtti kilencedik századra lehet keltezni." Érdeklődésemre, hogy miért laktak a magaslatokon és miért ástak el ennyi értéket, Müller Róbert azt felelte, hogy ez igen mozgalmas időszak volt Dunántúl történetében. Nagy támadások, törzsi harcok nehezítették az emberek életét. Ezért emelték a kőtorlaszokat, az Ördögkövek most kb. három méter magas dombjait, amelyekből az eltelt három ezer év alatt bizonyára sok leomlott már.

27 Régi adatközlőim közül megkérdeztem néhányat, hogy tudnak e az ásatásról.

28 Igen, a faluban hallottak róla, de nem nézték meg. Müller Róbert szerint csak a polgármesternő és a falu művelődésszervezője járt kint egy iskolai osztállyal. Ez a magatartás nem szokatlan. Az ásatás tudományos munka, idegenek végzik, a leleteket elviszik, senki nem látja. A közösség számára nincs érdekessége, izgalma, váratlansága, egyszóval nincs közvetlen élményük, ami megmozgatná, találgatásra ösztönözné a fantáziájukat. A mondaképződéshez egyébként is évek, évtizedek kellenek, amikor a konkrét valóság nem gátolja már a szájról szájra szálló történetek sokszínű valóságát. De az Ördögküeket féltik, és szeretnék, ha megmaradnának, mert azt magukénak érzik, akárcsak a keletkezéséről szóló mondát.