Zalai Múzeum 13. Németh József 70 éves (Zalaegerszeg, 2004)

Marx Mária: A kustánszegi kanászház berendezése

274 Marx Mária Mai Az előzőekből kiderülhet, miért nem látta volna szívesen a mai Kustánszeg lakossága a pásztorház „eredeti" bútorzatát (vagy ahhoz lényegében hasonlót) a frissen rendbetett épületben. Az 1950-es évek után, főként pedig a téeszesítés óta ugyanis gyökeresen megváltozott a lakásbelsővel kapcsolatos szemlélet, átalakultak, megnőttek a berendezésre vonatkozó igények. A föld és az alapvető gépek, szerszámok megvásárlási lehetőségétől megfosztott parasztok gyarapodó pénzüket tartós használati cikkekre, elsősorban bútorokra, nagyobb értékű háztartási eszközökre kezdték költeni, ezek lettek az új presztizstárgyak. A falu előtt már az 1920-as években ott volt a tiszteletes úrék polgári bútorzatának, a toalett-tükrös hálógarnitúrának, vagy a szalonbútoroknak és a zongorának a példája.

33 Ettől kezdve pedig egyre jobban hasonlítottak egymásra a falusi és városi bútordarabok, később már a berendezés módja is, míg napjainkra gyakorlatilag eltűnt a különbség falu és város lakáskultúrája között. Ezt a folyamatot az anyagi eszközök falu és város közötti nivellálódása és a hírközlő eszközök befolyása csak gyorsította. Mivel a Balogh Miklós által vezetett História Kör és a Honismereti Falukör működése alig két évtizeddel esett későbbre a kanászházban bemutatni szándékozott berendezés koránál, nem lehet csodálkozni azon, hogy az általuk összegyűjtött anyagban nemigen találtunk mostani munkánkhoz felhasználható tárgyakat, hiszen azok a gyűjtemény összeállításakor még használatban lehettek. így nem maradt más lehetőség, mint hogy újra gyűjtést hirdessünk a faluban. Az ügy nehézsége abban mutatkozott, hogy Kustánszeg lakói számára a „régi bútor", „régi edény", egyáltalán bármi, ami régi, az legalábbis anyáinak, de méginkább nagy- vagy dédszüleinek használati tárgyait, azaz a 19/20. század fordulójáról, vagy annál korábbról származó dolgokat jelentette, de semmi esetre sem újabbakat az 1920-as éveknek a városihoz egyre inkább hasonuló darabjainál. Eleinte általában negatív válaszokat kaptunk, senki sem tartott „régiségeket" az otthonában. Sokan fejüket csóválva, hitetlenül hallgatták, hogy saját, korábban kidobott, vagy még ma is használt, éppen csak a nyári konyhába, hegyre, vagy műhelybe „kitelepített" bútoraikra, lábasaikra, tányéraikra, poharaikra, stb. lenne szükségünk.

34 Néhányan azt is kétségbe vonták, hogy ezekre a nemrég száműzött eszközökre egyáltalán kíváncsi lesz valaki. Végül összeállítottunk egy meglehetősen terjedelmes listát a szóba jöhető bútorokról és egyebekről, amelyet a lelkesedéséből az egész felújítás alatt semmit sem veszítő polgármester asszony eljuttatott a falu minden családjához. A bejelentett holmit azután a házaknál járva kiválogattuk, majd a helyszínre szállítás után, lelkes önkéntesek segítségével megtisztítottuk és nagyjából berendeztük vele a szobát és a konyhát. A munka igazán élvezetes része azonban csak ezután következett. A működésünket figyelemmel kísérő helyben lévő, vagy zalaegerszegi munkahelyükről hazafelé igyekvő kustánszegiek rendre benéztek felmérni az előhaladást. Amint meglátták a szépen alakuló enteriőrt, mindegyikükben felidéződött az időben többé vagy kevésbé távoli otthon szobájának, konyhájának belseje. Szinte mindenkinek eszébe jutott valami, a korra vagy az akkori körülményekre jellemző darab, amit szorgalmasan elő is kerítettek valamelyik ház egy szem előtt nem lévő sarkából. így került a gyűjteménybe, és ezzel együtt a szoba falára a szép Vilma néni fiatalkori, színezett fotográfiája, vagy az éjjeliszekrénykére a „kőkutya" (kb. 25 centi magas keménycserép szobor, „nipp"). A hokedli formájú, fedeles mosdóállvány, amely teljesen kiszorította a korábban vásárolt öntöttvas változatot, sok háznál még ma is használatban van, igaz, ma már csak az állatok körüli, vagy kerti, esetleg műhelybéli piszkos munka nyomait öblítik le benne, mielőtt a lakásba bemennek. A lavórok és vödrök együttesében is a lehetőségekhez képest megtartották a régebbi virágos festésűeket, ugyanúgy, mint a zománcos tűzhely, a „porhelt" virágos változatát. Az asszonyok úgy tudják, hogy „ a Tamás Gáboroknál benn volt a szobában egy kék-kockás asztali porhelt, 45-ben már megvolt nekik, ez volt az első a faluban, de nem használták, csak volt. "

35 A berendezés igyekszik bemutatni egyes korábbi darabok továbbélését, folyamatos használatát. Sokáig őrizték a színes gyári gobelinszövésű ágytakaró-asztalterítő garnitúrát, vagy a hasonló technikával készült, de későbbi „szarvasos falvédőt", (még az 1956-os születésű fiúgyermek is kapott ilyent a keresztanyjától, amikor megnősült!), a száröltéssel hímzett konyhai falvédőket, amelyek itt-ott még ma is láthatók, esetleg felújított változatban, vagy az általában szintén nászajándékba kapott, csiszolt, vagy maratott mintájú pohárkészletet. Sajnos a tárgyak összegyűjtése során kiderült, hogy nem tudjuk maradéktalanul megvalósítani eredeti tervünket, összeállítani az 50-es, 60-as évek berendezését. Az ötvenes években még jórészt a korábbi bútorok voltak használatban, némileg másféle elrendezésben, mint a megelőző korszakban. Az úgynevezett „páros ágy" ekkor már általánosan elterjedt, az egymás mellé állított ágyak végébe előbb az asztal került három székkel, később a „sezlony". Ehhez az elrendezéshez már ruhásszekrény tartozott, esetenként kettő is. A rendelkezésünkre álló tárgyak tehát kissé