Zalai Múzeum 13. Németh József 70 éves (Zalaegerszeg, 2004)

Szőke Béla Miklós: A határ fogalmának változásai a korai középkorban [Adatok a Kerka-vidék kora középkori településtörténetéhez]

A határ fogalmának változásai a korai középkorban 185 „ezért önálló régészeti egységként fogható fel, amely a Dunántúl egyre nagyobb területein igazolni látszik, hogy a griffes-indás késő avar kultúra a 9. század elején valóban véget ért, hiszen ilyen mértékben különböző két régészeti kultúra nem képzelhető el egy és ugyanazon területen és népnél.... Ez egy új régészeti kultúra, mellyel a kutatás korábban nem számolhatott" (BÓNA 1971, 129). Herwig Friesinger nevet is adott ennek a kultúrának. Az azonos leletanyag és temetkezési mód alapján összetartozó temetőket „Sopronkőhida-Pitten-Pottenbrunn" típusúnak nevezte el (FRIESINGER é. n. 15). Ez a csoport a Duna déli oldalán az Ennstől a dunántúli területekig nyúlik, és jól elkülönül a Dunától északra fekvő másik két csoporttól: egyrészt a halomsíros temetkezési szokást követő felső-ausztriai Waldviertel és Mühlviertel, másrészt a morva jellegű Weinviertel temetőitől. A „Sopronkőhida-Pitten-Pottenbrunn" csoportot szerinte olyan „dunai szlávok" hozták létre, akik részben még az avar fennhatóság alatt itt élt népességből kerültek ki, részben a dél-morva és szlovákiai területekről költöztek ide. A temetkezések kezdetének idejét még az avar jellegű leletanyag határozza meg, a végét pedig olyan nyugati eredetű viseleti jellegzetességek, mint a fém csattal és szíjvéggel ellátott lábszártekercs (Wadenbindengarnitur), vagy a nyugati fegyverek, nyílhegyek. Úgy véli, hogy a 9. század közepétől a kereszténység terjedésének hatására megszűnik az étel-ital mellékletadás (agyagedény, állatcsont, tojás) szokása, és a templomépítések megkezdésével a temetők is átköltöznek azok köré (A Dunától északra és délre, Alsó- és FelsőAusztriában feltárt Karoling-kori temetőket teljes dokumentációval közzé is tette: FRIESINGER 1965; 1971; 1972a; 1972b; 1971-74; 1975-77; 1984). Tomka Péter a „Sopronkőhida-Pitten-Pottenbrunn" csoportot a földrajzi határok után inkább „kelet-alpi Lajta-Fertő vidéki"-nek nevezi, de Páli-Dombok (TOMKA 2000) mellett hozzá sorolja még a Kisalföld közepéről a Győr-sáráspusztai, 60 év alatt teljesen elpusztult temetőt is (TOMKA 1994, 103-104). A csoport etnikai, kulturális vonatkozásában elegendőnek véli a Karoling-kori peremkultúra jelleget hangsúlyozni, s azt, hogy „a kultúra változása nem jár szükségszerűen együtt a genetikai állomány drasztikus változásával vagy nyelvváltással" (и.о. 106). A keltezésben egyensúlyt próbál teremteni a különböző vélemények között. Sopronkőhida és „rokonai" vonatkozásában inkább a 9. század második felére, 10. század elejére gondol, míg Pitten esetében megfontolandónak tartja, hogy akár már a 8. században is elkezdődhetett a temetkezés (и.о. 104). Magam először a csonkolt marhakoponyás temetkezés kor- és térbeli elterjedését vizsgálva foglalkoztam a kérdéssel (SZŐKE 1979, 76-80). A temető relatív használati idejét mintegy 40-45 évre szűkítettem, amit azután Szőke Béla keltezési javaslata és Tomka Péter Sopron-présháztelepi temetőelemzése (TOMKA 1969, 86-89) alapján abszolút időben a 9. század második felére helyeztem (SZŐKE 1982, 26-33). Az időközben ismertté vált új leletegyüttesek és az avar kor végi, korai Karoling-kori női ékszerek elmélyültebb elemzése azonban ma már árnyaltabb fogalmazásra késztetnek (SZŐKE 1992c). Miként a leletanyag fenti, rövid jellemzés is mutatja, a temető régészeti leleteinek döntő része az avar emlékanyag legkésőbbi, ún. avar kor végi fázisához tartozik (főleg ékszerek), ill. a Karoling birodalomban készült, s a 8.-9. század fordulójára, a 9. század első harmadára jellemző (fegyverek, gyöngyök, használati tárgyak egy része). A legkésőbbi leletek körét azok alkotják, amelyek a század közepéig, második harmadának végéig voltak használatban - vagy ekkor kezdték őket viselni (pl. sarkantyú, karantán és morva típusú ékszerek, bizonyos gyöngyök). Mindezek alapján a sopronkőhidai temető a 9. század elejétől a század második harmadának végéig lehetett használatban. Az embertani adatok szerint a relatív használat ideje azonban még valamivel rövidebb, mintegy 40-45 év lehetett, ezért igen valószínű, hogy a temetkezéseket csak a 9. század tízes éveiben kezdték el, és az ötvenes-hatvanas években hagytak fel velük. (Ezt a számítást látszanak megerősíteni a Mosaburg/Zalavár környéki, hasonló nagycsaládi temetők klasszikus antropológiai és biokémiai vizsgálatai: SZŐKE 1992e, 159-178). A sopronkőhidai temető feltárása után megélénkült kutatásnak és a jelentősen felszaporodott szakirodalomnak köszönhetően mára egyértelműen beigazolódott Bóna megállapítása, hogy a sopronkőhidai temető nem magányos jelenség, hanem egy olyan önálló műveltségi csoport tagja, ami két karakterisztikus kultúra, a morva fejedelemség (DOSTÁL 1965; 1966) és az Alpok-vidéki karantán szlávok műveltsége, az ún. Köttlach-kultúra (KOROSEC 1979; GIESLER 1980) közötti térséget tölti ki. A csoport pontosabb földrajzi határait néhány, először éppen a sopronkőhidai temetőben ismertté vált temetkezési szokás és tárgytípus segít meghatározni. Ezek egyike a csonkolt marhakoponyás temetkezési szokás, ami - mivel a rítusok, temetkezési szokások egy közösséget mint kulturális csoportot jóval valóságosabban fogják össze, mint egy-egy általa használt ékszer vagy tárgy - a tradíciót ápoló népességet, s ezáltal annak szállásterületét is meghatározza. Ez a terület a Felső-Duna medencének az Ybbstől (a csonkolt marhakoponyás temetkezések legnyugatibb lelőhelyei Mühling-Hart és Wimm), a Fertő-tó