Zalai Múzeum 12. 50 éves a Nagykanizsai Thúry György Múzeum (Zalaegerszeg, 2003)

Kerecsényi Edit: Négy nemzedék tárgyi emlékei egy hetési házban

284 Kerecsényi Edit azután már csak teheneket a szaporulatukkal, sertéseket és baromfit. A múzeum számára kiválasztott tárgyak közül ajándékozónk mindössze háromról mondta, hogy nem emlékszik rá, hogy valaki használta volna őket, s ő maga is most látja azokat először. Közülük a favázas, vesszőfonatos, sárral tapasztott hústároló, „liésza" (17. kép) a padlás egyik sötét zugában állt, s talán még a dédapa készítette. Ám bizonnyal kötődött hozzá a nagyanya és fia, Mihály is, hisz 1922-ben - a régi boronaház bontásakor - nem pusztították el, hanem átvitték az új házba. Akkor kerülhetett a „ liésza " mellé egy szokatlan festésű tulipános láda, (23. kép GAÁL 1966, 365-389, 387.) egy esztergályozott, össze-vissza vagdosott, szúrágott fatányér és egy kaptafa is, melyeket szintén ismeretlenként szemlélt. Az összegyűjtött tárgyak 3 nagyobb csoportba sorolhatók: - amelyeket a déd- vagy nagyszülők készítettek, s még az ősi boronaház tartozékai voltak, - amelyeket már a szülők készítettek, illetve közös munkával az új téglaházba csináltattak vagy vásároltak, - végül amelyeket maga az ajándékozó esetleg a felesége, Ella készített. Az 185l-es datálású tulipános láda (18. kép) azonban még a fentieknél is régibb, ugyanis a dédanya kelengyeládája volt egykor, s 1920 táján már a kamrában állt és vászonneműt, főleg új zsákokat tároltak benne. Tulajdonosa nevét és sírhelyét a feledés homálya borítja, miként a dédapáét is. A nagyszülők azonban élénken élnek adatközlőnk, Danes József emlékezetében, noha nagyapját soha nem látta, hisz 15 évvel születése előtt meghalt. Nagyanyjával is csak 15 éves koráig élhetett együtt. Reá így emlékezik: „A nagyanyám, mikor kisgyermek voltam, sokat mesélt a régi világról és az engem is érdekelt. Tollfosztóban meg a téli estéken jártak egymáshoz látogatni a rokonok és akkor tanítottak bennünket, ki kicsoda és hogy kell őket tisztelnünk, mert nagy volt a rokonság, és akkor még szigorúan nevelték a gyerekeket. Mesélte nagyanyám, hogy (1862-ben), mikor volt a tagosítás, úgy mondták, még csak 5 ház állt Kámaházán, de azokban csupa nagycsalád élt. 5-8 család is együtt élt az idős gazda és felesége fennhatósága alatt. Ók gazdálkodtak a fiatal házasok meg ott laktak a különféle kamrákban (meg nyáron az istállókban) és legfeljebb a gyerekek aludtak hideg időben bent a szobában. A nagyapámnak még 8 vagy 9 gyermeke született, de közülük, csak 3 élte meg a felnőtt kort. Felesége, Fehér Erzsébet is igazi hetisi lány vót, mert Gáborjánházán született... A nagymama még kontyos asszony volt, jól emlékszem rá, 1929-ben halt meg. Abban a régi hetisi viseletben temették el: pacsával a fején és előtte ott volt a szép, fekete, hímzett kötény, a vállán pedig a kivarrott nyakravaló kendő. Csak nemrég volt kezemben a fényképe, majd előkeresem, még megvan... Hogy hová lettek a régi ruhái, nem tudom, elhasználták, vagy odaadták a cigányoknak, vagy ami elszakadt, eltüzelték, ki tudja...Ahogy jött az új divat, az már nem volt olyan érdekes... Övé volt az 187l-es évszámot viselő tulipánosláda, (19. kép ), mely haláláig a szobában állt. (KERECSÉNYi 1994, 19-86, KERECSÉNYI 1999, 61-73) S ha a temetői fej fára helyesen írták, hogy 72 éves korában halt meg, akkor 15 évesen kellett férjhez mennie. О mesélte Jóska unokájának, mikor egyszer egy szokatlanul nagyméretű sarlóval vágták a füvet a megyéről, hogy az eredetileg arató sorú

4 (12. kép) volt, mert a sok árvíz miatt olyan kevés volt a gabona, hogy minden szálát megbecsülték. Emlékét sok hímes szőttes, lenből, kenderből szőtt vagy vegyesvászon lepelruhák, kézzel varrt péntők és gatyák őrzik. Utóbbiak közül egybe még a szövőtáblán akkor szőtt gatyamadzagot fűztek. Bizonyára szívesen mesélt volna az unokának a sok szép letevőruha múltjáról is, ám arra a legényke valószínűleg nem volt már kíváncsi, az nem férfinak való téma volt. Annál nagyobb örömmel csüngött viszont minden szón, mondáson, ami rég meghalt, ám gyakran emlegetett nagyapjára, az egykori gazdára utalt. Nagyanyja és szülei is mindig példaként állították eléje az ezermester nagyapát. S mikor apjával a faragókamrában vagy másutt dolgozgatott, az apja megjegyezte, hogy ezt vagy azt a véndüt vagy ezt a boronát, branny át a nagyapa lám, milyen jól megcsinálta, gondosan véste, ékelte, illesztette, ezért nincs még semmi baja. így tanulta meg az unoka, hogy csak a jó munkának van becsülete. A nagyapa készítette valószínűleg még első gyermekük számára 1872-ben, azt a már nagyon kopott, nemes vonalú bölcsőt, melyben több nemzedék gyermekeit ringatták. Utoljára talán adományozónkat, de többször kölcsön is kérték. A famunkában való jártasságát bizonyítja még néhány jellegzetes bútordarab, pl. a tálas és egy faliszekrényke. Ezek is mind átkerültek az új házba a szoba ill. a kamra falára. Az előbbin az 1960-as évekig még tartottak tálakat és tányérakat. Az öregapa csinálta a Hetesben oly általános íjas kefe fúrót is. Az egymást követő évtizedek során számos különféle rendeltetésű kefe fáját munkálták meg a család férfitagjai, sőt ajándékozónk is készített vele kefét a háború éveiben. Azt azonban nem tudta megmondani az adományozó, hogy apja vagy nagyapja munkája-e a mai napig masszív teknőtartóláb, a sokféle dongásedény,