Zalai Múzeum 12. 50 éves a Nagykanizsai Thúry György Múzeum (Zalaegerszeg, 2003)

Kerecsényi Edit: Négy nemzedék tárgyi emlékei egy hetési házban

Négy nemzedék tárgyi emlékei egy hetési házban 285 (9-10. kép) az igák, a kocsi- és szekéralkatrészek, ugyanis mindketten foglalatoskodtak effélék készítésével. Ajándékozónk is gyakorta segített apjának a faragókamrában, s azt állítja, hogy ő is tudna még vindüt vagy sajtárt készíteni, mert nagyanyja, majd később édesanyja is vágottzsirt, kisütöttzsirt, zsirkát, (töpörtyűt) lesütött húst, savanyúkáposztát tartott e dongásedényekben. A nagyapa készítette fiatal házasként a régi ház kamrájának gerendájához szegezett kenyértartót is, melyet az új ház kamrájában megtoldott rúddal szegeztek a keresztgerendához, mivel az jóval magasabb volt a faháznál. Keresztfáin az 1950-es évektől azonban már csak cekkerek, mérleg, zsákok lógtak, mivel az anyja akkor már nem sütött otthon kenyeret. Szintén a nagyapa munkája volt a len- és kendertermelés sok míves eszköze: a vágu, a tilu, a gombolitu, az áspafa azaz ásop, sőt a szövőszék, а fájsz is. Az idős gazdát ugyanis mindig az a törekvés vezényelte, hogy a népes család gyarapodjon, hogy némi földet is vásárolhasson. Ezért szigorúan fogta a pénzt, s megkövetelte a takarékosságot gyermekeitől is. A gerebennel kapcsolatban példaként említette apja, hogy a nagyapa úgy tartotta, hogy a gondos gazda csak azért ad pénzt, amit maga nem tud megcsinálni. Ezért nem is vett kész gerebent a vásáron, hanem csak fogakat kovácsoltatott, s azokat maga veregette be egy megfelelően előkészített keményfa lapba. A hajdani méhes emlékét - melyből még a világháború alatt pusztultak ki a méhek - csupán egy szalmakas őrzi, ám apja elbeszélése nyomán adományozónk előttem is képes volt felidézni annak helyét és formáját. Tőle tudjuk, hogy a család összes férfi tagja értett a szalmaedények, kasok, szakajtók kötéséhez s a kisebbnagyobb pókok egyikében borsut, a másikban kendermagot, hajdinát, kölest stb. tartottak. A padláson 6-8 különböző méretű hasas, vesszővel összekorcolt szalmaedény állt, de csak kettő maradt épen. Mindegyik az apja munkája. Az egyikben eladásra termelt koriandermagot - ezt a hentesek szalámiba vásárolták - tartott évről-évre édesanyja, a másikban kendermagot. A férfiak mindig nagy gondot fordítottak a fűrészlapok kifogástalan állapotára, azért mesterekkel élesítették azokat. Ajándékozónk gyermekkorában mindig nagy eseménynek számított, amikor megérkeztek Lika vármegyéből a licsányok, akik időnként újra metszették és élesítették a fűrészek fogait.

5 Éjjel a pajtában aludtak, kosztot és pénzt is kaptak. A hosszumeccüfurésznek, a körösztüförésznek, a rámásfürésznek néha csak a lapját vették vásáron vagy a lendvai Tomka-féle vaskereskedésben, de a farészeit, miként némelyik gyaluét, fösvényváguét (hordófenékjelző) nagyapja és apja maga készítette. A múzeumba került nagy fafúrók, furuk arról nevezések, hogy egykor velük fúrták ki az épületek tetőszerkezetén a faszegek helyét, sőt a sajtárok, káforkák kengyelét is velük lyukasztották át. 1911-ben a két legény fiú már a megújított, de még mindig apró ablakos, boronafalú házba vitte a feleségét. Mihály és Károly esküvője nagy eseménynek számított a kis hetési faluban. Előbbi a jóseczi Végh Juliannát, utóbbi a göntérházi Jakab Rozáliát vette feleségül. Az esküvő után a Lendva vásárhely en készült műtermi fotóban (20. kép) mi is gyönyörködhettünk, hisz az még 1987-ben is a szoba falán függött (8. kép) a nagyszülők vásárolta ingaóra alatt. Szép, egészséges, boldognak látszó fiatalok tekintenek róla reánk. Az első sorban a két ifjú pár áll a koszorúslányokkal, mögöttük a két vőfély és a négy násznagy azaz a tanuk. Az egyik koszorúslány 1914-ben elhunyt húguk, Mária. Mindkét menyecske, így Mihály felesége is stafírungként már kétajtós szekrényt (10. kép) vitt a házhoz sok és igen szép szőttessel, fölszedettel. (Ezek némelyikét még az anyai nagyanya illetve annak híresen ügyes másik leánya, Matilda szőtte Jóseczen. (Úgy tudjuk, hogy az ő munkája az a vékonyszálú halottaslepedő is, melyből Margitka tunikáját varrták 1962-ben.) A megnagyobbodott család férfi tagjainak munkarendje az esküvők után nem változott, és a két ifjú menyecske is szorgalmasan végezte a rájuk osztott aszszonyi munkákat. Dolgoztak az állatok körül, a mezőn, a szőlőben, télen pedig fontak, szőttek, varrtak, míg a gazdaasszony továbbra is a konyhában és a ház körül foglalatoskodott. Mihályék első gyermeke, sajnos, halva született vagy a szülést követően hunyt el, másodszorra azonban a fiatalasszony fiút hozott a világra, ajándékozónkat, Józsefet 1914-ben. Károly felesége ugyancsak egy erőteljes fiúcskával örvendeztette meg a családot. Az apróságokkal jócskán megszaporodott a menyecskék munkája, de nőtt a tekintélyük is. Az eredményes közös gazdálkodásnak a világháború vetett véget. Károly elesett a fronton, tárgyi emlék nem maradt utána a házban. Talán azért sem, mert a gyászhír vétele után az özvegy fiacskájával és stafírungjával visszaköltözött Göntérházára a szülői házba. S mivel időközben lánytestvérei is férjhez mentek, Mária pedig 1914-ben 18 éves korában szívbetegségben meghalt, Mihály és családja egyedül maradt idősödő, özvegy édesanyjával egyben a gazdaasszonnyal a házban, aki nem bírt belenyugodni legkisebb és legkedvesebb gyermeke elvesztésébe. Ezt bizonyítja, hogy halála előtt azt kérte, ne férje mellé temessék majd az első sorba, hanem Mária mellé a másodikba. így is történt. A sírokat a kámaházi temetőben ma is kegyelettel gondozzák, de Mária emlékét