Zalai Múzeum 12. 50 éves a Nagykanizsai Thúry György Múzeum (Zalaegerszeg, 2003)
Kardos Ferenc: Amiről a tárgyak mesélnek. Dél-Zala gyermekjátékkultúrája a Thúry György Múzeum gyűjteménye tükrében
270 Kardos Ferenc tömegjátékok behatolásával kezdi elveszteni egyediségét, kezd hasonlóvá válni más települések játékkultúrájához, kezd egységesedni egy-egy nagyobb terület játékkultúrája. Hasonlít ez a folyamat, a ki vetkőzéshez, a viselet elhagyásához. A gyűjtemény ugyan nem gyűjtötte a tömegjátékokat. E játékok ugyanúgy ipari termékek, mint a polgári réteghez soroltak, de sokkal nagyobb példányszámban, sokkal olcsóbban kerülnek forgalomba mint azok, agresszív marketing tevékenység mellett. Néhány sajátos példány, saját készítésű, népi ihletésű variált utánzat azonban bekerülhet a múzeumokba. A tömegjátékok terjedésével kapcsolatosan elsősorban a falusi búcsúk játéktárgyai (és kegytárgyai) vizsgálata járhatna lényeges tanulságokkal, hiszen ezek a búcsúk viszik először nagy tömegben a tömegjátékokat (és a felnőtt tömegcikkeket) a falusi társadalom elé. Ezek a típusok egy-egy település játékkultúráját nézve történeti típusainak is felfoghatók. „Intézményi játékok": A gyűjteményben jelentős számban találunk oktatási intézményben előállított játékot. Ezek a játékok nem a település, hanem az intézmény közösségének játékkultúráját reprezentálják, még akkor is, ha a hagyományőrzés céljával történik a játékok készítése. Óvodákban és iskolákban készültek ezek a tárgyak pedagógiai programok keretén belül, a pedagógiai célt teljesítve. Ez a tevékenység alig volt hatással a település játékkultúrájára. Ekkor játéktárgy élhet kiállítási tárgy és az intézményen belül valóságos játéktárgy funkcióban egyaránt. A tárgyak anyagát mindig az oktatási-nevelési cél határozza meg (például valamely anyaggal vagy technikával való megismerkedés) A hagyományőrzés kedvéért készített tárgyak aszinkron jelenségek, hiszen már nem egy a készítés jelenében élő játékkultúra elemei, hanem egy korábbi, felelevenítendőé. Ilyenkor, ha játszanak is vele elkészülte után, idegenül viselkedik az adott játékkultúrában, pillanatok alatt kihullik belőle. (Sok leírókartonon olvasható sztereotípia ,,A bolti szebb volt, hát már nem kellett. ") „Díszjátékok és múzeumi játéktárgyak" Van még két speciális csoportja a gyűjtemény játékként beleltározott tárgyainak. Az egyik csoportba azok a tárgyak tartoznak, melyeket kifejezetten a múzeum kérésére (pályázat vagy egyedi megkeresés útján) készítettek. E nem valós játékok, hanem hasonmás tárgyak. A hasonmás egy valóban létezett, vagy létező, a készítő, vagy használó játékkultúrájában valaha volt tárgyat jelöl és jelenít meg tárgyi adatot adva róla. A készítő szándéka is ez: megmutatni azt a valamikori tárgyat, mellyel játszottak. Játéktevékenységre teljesen alkalmas tárgyak ezek, tehát játékszituációban is képesek helyettesíteni a valamikori mintatárgyat. A hasonmás itt helyettesíti a valamikorit, a valódit. Miután az így, a rekonstrukció kedvéért készített tárgyhoz tartozó, leírókartonban olvasható adatok jó része is a valamikori tárgyra mutatnak, nem vehetjük számba másként mi sem. Úgy tekintjük az elemzés során, mintha a valódi játéktárgy volna kezünkben a helyettesítő helyett. A másik csoport tárgyai ugyan játékokra emlékeztetnek, de ezek sohasem voltak játéktárgyak, velük sohasem játszottak, játékra való alkalmasságuk nem volt szempont készítésükkor sem, dísztárgyként funkcionálnak. Ilyen tárgyak például a babák cégérként, vagy faeszközök kocsmai felszerelésként. A néprajzi gyűjteményben összesen 574 egység a „népi játékokhoz" 459 egységet (80%), a „polgári játékokhoz" 8 egységet (1%, a helytörténeti gyűjteményben található a többi), az „ intézményi játékokhoz " 107 egységet (19%) sorolhatunk. Ebből 288 egységet 1970 és 1975 között gyűjtöttek és leltároztak be. Ez azt jelenti, hogy az egységek felét ebben az időszakban gyűjtötte fel a múzeum. A másik intenzív gyűjtési időszak az 1991 december 13-án,a Városi Képtárban ,,S aki él, mind-mind gyermek..." című gyermekjáték-kiállítást 21 megelőző időszak. A kiállításon mind a „népi", mind a „polgári" játékok láthatók voltak. A pályázatként küldött, a diákok által készített játéktárgyak egy külön teremben kaptak helyet. A kiskanizsai Templomtéri iskolából 21 tárgyat (19 egységet) küldtek be. A tárgyak készítői a gyerekek voltak. Vehetnénk akár mindegyik játékot az „intézményi" kategóriába is, de a leíró kartonokból kiderül, hogy a tárgyak többsége használt (pl. csúzli, baba), régebben és nem a múzeum kérésére készült. Ugyanerre a kiállításra a Rozgonyi úti Általános Iskola is adott gyöngyfűzéssel készült tárgyakat (10 egység), melyeket a tanulók a nevelő irányításával készítettek, s melyek nem használtak, kifejezetten a múzeum számára készültek. Ez is mutatja, hogy mennyire sokszínű a kapcsolat a gyermek az iskola és a múzeum között, illetve, hogy mennyire tisztázatlan marad az a kérdés, hogy ezek a játékok vagy játéktárgyszerű kiállítási tárgyak hogyan is illeszkednek a kanizsai gyermekek játékkultúrájába. A Rozgonyi úti tárgyakat bátran „intézményi"-nek tekinthetjük, míg Kiskanizsa egy néprajzi szempontból sajátos egységet képvisel, ahol a hagyományozódásnak is van szerepe a gyűjteménybe került játékok készítésében, a „paraszti gyermekjátékok" csoportjába vesszük figyelembe az elemzésnél. A kiállítások amúgy is központi szerepet töltöttek be a gyűjtésekben, más településről (pl. Zalaszentbalázs, Pogányszentpéter) is vannak erre utaló adataink. Ilyenkor mindig készítettek idősebbek olyan játékokat, melyeket utoljára gyermekkorukban, azaz játékrekonstrukciók születtek.