Zalai Múzeum 12. 50 éves a Nagykanizsai Thúry György Múzeum (Zalaegerszeg, 2003)

Németh József: Hoffmann Mór

Hoffmann Mór 257 magyarosítás és a kikeresztelkedés. Utóbbi következtében a megnövekedett Kanizsa lakosságán belül csökkent a zsidó vallásúak száma (1891-ben 20619 lakosból 3573 a zsidó, 1910-ben a 26524 kanizsaiból csak 3378 vallotta magát zsidó vallásúnak.) Még a zsidó intézmények munkatársai is szívesen idomítják családnevüket a környezet szokásaihoz. Néhány példa a magyarosításra: Boronkay Károly tanító eredeti neve Braun, Villányi Henrik igazgatóé Weismayer, Barta Lajos tanító, később a hitközség jegyzője fiatal korában Politzer, Neumann Ede rabbi egyik fiát Naményi Ernőként ismerjük. A híres, már említett kanizsai főrabbi, Fassel Hirsch unokája, báró Szterényi József egy ideig miniszter, a felsőház tagjaként halt meg. Hirschel Józsefet már Hűvösnek hívják, amikor 1897-ben a Budapesti Városi Villamosvasút vezérigazgatója, s amikor Botfai előnévvel nemességet kapott és Botfán kastélyt vásárolt. Kunfi Zsigmond apja fia születése előtt négy évvel változtatott nevet, a tragikus sorsú politikus érettségije évében, 1897-ben tért át a református vallásra. Gutmannék megőrzik családnevüket is, vallásukat is, azonban büszkén viselik a Gelsei előnevet és a bárói titulust. Auszterlitz Andor ügyvéd, költő Abonyiként hal meg 1915-ben a galíciai fronton. A hitközség jegyzője már a kiegyezés táján is Somogyiként írja alá a magyarul vezetett iratokat. Az izraelita elemi, majd a polgári iskola tanítója, tankönyvíró, később tapolcai polgári iskolai tanár 1899-ig Altmann, utána Alpár Mór. Hoffmann Mór egyik álneve Tóváry Jenő, máskor Hevesiként írja nevét könyve címlapjára, fia már hivatalosan is Hevesi Sándor. Hevesi is, Fejtő Ferenc is kikeresztelkedett, mindketten megrendítő művekben vallottak vallási útjukról. Hevesi nagyszabású drámájában, a Császár és komédiásban dolgozta fel a nagy élményt, s jóval halála után, 1948-ban, a Vigíliában jelent meg „Egy magyar író konverziójának története" című gyónása. Témánk szempontjából különösen tanulságos Fejtő Ferenc vallomása a kanizsai zsidók gondolkodásáról: „Zsidónak lenni: a zsidók többségének ez legföljebb az ősök hitéhez való ragaszkodást jelentette, ez pedig a nagy ünnepek megtartására korlátozódott. ...ahhoz a nemzetiséghez csatlakoztak, amely befogadta őket, amelynek kultúráját magukévá tették, s amelybe, döntésük szerint, integrálódtak. Fülöp nagyapám is magyar hazafi lett, sok magyar tankönyvet nyomtatott, aztán katolikus, református, olykor zsidó imakönyveket, majd megalapította a környék első magyar nyelvű hetilapját." (FEJTŐ: BUDAPESTTŐL... 24.) Másutt: „Magyarnak lenni annyit jelentett számukra, mint egy barátságos közösség tagjának lenni. A városka fejlődésének izgalmas tempójában, a liberális eszmék s gyakorlat mámorának gőzében elmosódtak a származási különbségek, s gyermekeik arca is, akárcsak az amerikai bevándoroltak arca, az őslakók vonásait vette fel." (FEJTŐ: ÉRZELMES... 124.) Ez a kiegyenlítődés, vagy legalábbis közeledés a legkülönbözőbb formákban érvényesült: a piarista gimnázium támogatói közt ott találjuk a legtehetősebb kanizsai zsidó polgárokat, akik közül néhányan a századforduló bálján már díszmagyarban jelentek meg. Ugyancsak e közeledés teszi természetessé, hogy Zala vármegye millenniumi évkönyvét a birtokos családból származó katolikus városi tisztviselő Halis István együtt szerkesztette a zsidó tanárral, Hoffmann Mórral, aki természetes gesztussal írta meg a Keszthelyről származó hercegprímás, Vaszary Kolos életrajzát. Ugyanő fogalmazta a kötet zárszavaként a ma is vállalható, akár a honismereti mozgalom hitvallásaként is idézhető vallomást: „Mentül jobban ismerjük szülőföldünket, annál inkább szeretjük ezt, s annál biztosabb gyökeret ver a nagyobb haza iránti szeretet... Bármely más nemzet megengedheti magának a cosmopolitizmust, a magyar - nem! A magyar embernek e földhöz kell ragaszkodnia, s érzésének, munkásságának, törekvéseinek itt vannak erős gyökerei. Ezekből nyer tápot büszkesége, hogy e haza hű fiának, hogy magyarnak született." Nagykanizsa társadalmában, művelődésében, a zsidók magyarosodásában több mint három évtizeden keresztül rendkívül jelentős szerepet vállalt Hoffmann Mór. II. Eletéről rendkívül keveset tudunk, Kanizsán is ritkán emlegetik. Ha igen, legfeljebb, mint Hevesi Sándor apját. Műveiben alig vallott magáról, pályája nem bővelkedett látványos külsőségekben, csendben, szerényen, rendkívül sokat dolgozott. Közel negyven kötete jelent meg, némelyik negyedik, ötödik kiadásban is. Igaz, mára ezek elavultak, a századvégen azonban nem voltak hatástalanok. Emlékük a Hoffmannt már személyesen nem, csak a családi legendáriumból ismerő Fejtő Ferenc írásaiban is többször feltűnik. „Egy polgári iskolai tanár brosúrát ír az antiszemitizmus ellen" olvassuk az Érzelmes utazásban. Több mint fél százada Párizsban élve, örömmel számol be róla, hogy pesti barátja egy antikváriumban felfedezte s neki ajándékozta Hoffmann két művét: „egyik a nemzeti kérdésről, a másik a nőkérdésről szól". (Levele NJ-hez). Nagyapja törekvéseit felidézve is említi Hoffmannt: „Nagyapám a magyar kultúrát választotta... Ebben a küzdelemben hűséges társa volt jó barátja, Hoffmann Móric, ...akinek fia Hevesi Sándor..." (FEJTŐ: BUDAPESTTŐL 23.) Nem feledkezett meg róla Komlós Aladár sem, amikor a magyar-zsidó irodalom történetét feldolgozó monográfiájában „művelt, sokoldalú és termékeny tollú nagykanizsai tanítóként" emlegetve több művére is hivatkozik. (KOMLÓS I. 131.)