Zalai Múzeum 12. 50 éves a Nagykanizsai Thúry György Múzeum (Zalaegerszeg, 2003)

Kaposi Zoltán: Földbirtok és társadalom Kanizsán (1690–1811)

206 Kaposi Zoltán a királyi ítéletnek megfelelően az összeírás a mocsárból szinte semmit nem juttatott a lakóknak. A 19. század első éveiben megindultak a lecsapolási munkák, s ennek során felmérték és funduális könyvben rögzítették a berek földállapotait. A ránk maradt levéltári forrásokból, (de részben Simonffy Emil egyik tanulmányából is) tudjuk, hogy az osztozkodás eredményeképpen Kanizsa város lakosainak kezén maradtak azok a berekterületek, amelyeket egészen 1807-ig használtak, s amelyeket korábban irtás révén hódítottak el a mocsártól. Ezekért a földekért korábban cenzust nem fizettek. Egy levéltári csomónyi tanúvallomás a bizonyíték arra, hogy már a 18. század közepétől kezdve a városlakók a berek területén lévő kaszál lőréteket minden megkötés nélkül használhatták, s ugyanúgy ott szabad legeltetést is folytathattak, ezt a tevékenységet sem az uradalom tisztjei, sem más hatóságok nem korlátozták.

97 A város kapta - egy kisebb, 6 holdas földet leszámítva - az átvezető úttól északra, valamint a délnyugatra eső területeket, ugyanakkor megkapott az uraságtól a város két olyan földdarabot is, amit ugyan korábban az uraság használt, ám most a szétosztásnál nem lett volna értelme megtartani, hiszen olyan helyen feküdtek, amelyek most már a városé lettek. Ez a két földdarab a korábbi úrbéri szerződésekben is állandóan jelen lévő Pólay-sziget és a Pivári malomnál lévő föld volt. Ugyanakkor az uradalom kapta a berek délkeleti részét, és a berek északi részén, a Magyar utcánál egy 6 holdas földet. Még jelentősebb változás az egész földtulajdon kérdésnél, hogy a korábbi urbarialis conscriptiókban a lakosoknak átengedett három puszta (Bilke, Kerekes és Péterfa) használati jogáról a város lemondott, ugyanis ezek a Kanizsa-patak keleti oldalán feküdtek, ott, ahova most az urasági földrészeket tagosították össze. A három puszta nagysága több felmérés szerint sem volt túlságosan nagy, az 1770-es állapot szerint Péterfa 149, Bilke 226, míg Kerekes-puszta 251 holdnyi volt, ami összesen 626 magyar holdat tett ki. A csere legfontosabb eleme vélhetően az volt, „ ezen berek részek, mellyek a Város mellett, és többnyire a kertek alatt helyheztetnek, s mellyekbül két s háromszor kaszállható rétek könnyű fáradsággal lesznek, az említett pusztáknál, mellyek a Váróstul messze feküsznek, mint közelebb voltokra, mint haszonvételekre nézve nekünk sokkal hasznosabbak volnának". Fontos eleme volt a contractusnak, hogy a két szerződő fél kölcsönösen lemondott mindenfajta kártérítési igényéről.

98 Az osztozkodás területi eredményeképpen a város 975 holdat, míg az uradalom 1694 holdat kapott a berek területéből. Érdekes, s ugyanakkor a működési irányultságot jelzi, hogy a város a berek nyugati részén, vagyis a kiskanizsai oldalon szerzett nagyobb földet, míg a földesuraság az északi és a délkeleti területekre egyaránt ki tudta terjeszteni befolyását. S ha levonjuk, az átengedett irtás és egyéb földeket, akkor kiderül, hogy Kanizsa város nyeresége mindössze 230 hold, ám ahhoz képest, hogy 1808-ban még semmi föld sem járt volna a lakosoknak a törvényes ítélet szerint, mégis csak jó eredménnyel zárult a per. Ám mindenképpen meg kell azt is említenünk, hogy a berek átengedéséért a város felvállalt még 1400 forintnyi árendát, s így az amúgy is meglévő 1600 forintos árenda mellett a cenzus nagysága 3000 forintra növekedett.

99 A megegyezés ugyanakkor egy olyan korszak vége felé következett be, amelyet általában csak napóleoni konjunktúrának szoktunk nevezni, s amelynek egyik legfontosabb vonása volt, hogy a kereskedelmi és mezőgazdasági pozíciók nagyban javultak. Amikor az urbarialis szerződést kötötték, akkor még éppen a devalváció előtt vagyunk, egy olyan időszak végén, amikor is a mezőgazdasági árak, s főleg a gabonaárak a dinamikusan növekedő állami kereslet miatt mintegy tízszeresükre emelkedtek. Egy 1799-es árlistából tudjuk, hogy a kanizsai gabonaárak egy kicsit magasabbak voltak például a veszprémi gabonaáraknál, minden valószínűség szerint a nagyobb kereslet miatt.

100 Vagyis az árenda növekedése az infláció miatt biztos, hogy nem jelentett komoly tehertételt a városnak. A berek területi szétosztása megfelelő alkalmat adott az új, teljes értékű úrbéri szerződés (ún. örökszerződés) létrehozására. Ez az 181 l-es szerződés volt egészen a jobbágyfelszabadítás létrejöttéig a meghatározó kontraktus. A szerződés abban mindenképpen különbözött a korábbiaktól, hogy „örök időre" szabályozta az oppidum és a földesúr kapcsolatát, nem kellett már évenként megújítani, s kisebb volt a valószínűsége a város avagy a földesúr visszaélésének is. A szerződés 18 punctumból és 48 paragrafusból állt, amelynek az első pontjai a területi kérdéseket taglalták, a későbbiek pedig az adózási és jövedelemelosztási kérdésekre adtak választ. A mezőgazdaság működése szempontjából - mint korábban - most is a földdel bírás jogáért járó cenzus volt a meghatározó passzusa a szerződésnek. Megmaradt az 1773-as egyezség szerinti 1600 forint, ami kiegészült a fentebb már említett 1400 forinttal, vagyis 1848-ig a Kanizsa 3000 forintot fizetett a városi területen élésért. Ám nagyok voltak a különbségek a gazdák fizetőképessége között. Azt is kimondták, hogy ha az uraság a városiaktól fundust vesz, akkor annak a cenzusát le kell vonni az összegből.

101 Szabályozták az ún. regálé-kérdéseket. Ennek legfontosabb pontja a korcsmáitatás joga volt. A kanizsaiaknak korábban nem volt saját városukban szőlejük, csak a város melletti kisebb-nagyobb hegyekben, most viszont már voltak kisebb méretű szőlők a városi külső dombokon, s ennek megfelelően változtatni kellett volna a boráruitatás jogán. Ez azonban még nem