Zalai Múzeum 12. 50 éves a Nagykanizsai Thúry György Múzeum (Zalaegerszeg, 2003)

Kaposi Zoltán: Földbirtok és társadalom Kanizsán (1690–1811)

Földbirtok és társadalom Kanizsán (1690-1811) 195 században ásott csatorna volt, amely aztán persze eltűnt, hiszen teljesen feliszapolódott.

34 Ám Bél Mátyást értelmezve annyiban igazat kell adnunk neki, hogy ahol a Kógyár ered, ott valóban egy olyan dombról van szó, amelyből északra is (ez volt a Foglár-patak) és délre is kifolyik egy patak, lehet hogy csak a pataknevek és a helynevek keveréséről van szó. A mocsárról Bél Mátyás enyhe túlzással azt írta, hogy az a mocsár amely Kanizsánál található, „...sokkal kisebb a Balatonnál, de halban gazdag"?

5 Azonban nincs kétségünk afelől, hogy a mocsár valóban olyan méretűvé válhatott az ostrom alatt és az utána követ-kező években, hogy szinte nem is lehetett látni a végét. Lényeges kérdése volt a terület művelés alá vehetőségének, hogy ez az észak-déli irányultságú berek Kanizsán egy kevéssé összeszűkült, s így azon egy töltés segítségével átjáró utat (hidat) építhettek, s így az átmenő forgalmat tudták biztosítani. A hatalmas kiterjedésű mocsár, valamint a környék lápos-ingoványos jellege miatt ez volt a legalkalmasabb közlekedési útvonal a vidéken. Ahogyan azt számos 18-19. századi statisztikus, topográfus és tudós megjegyezte és leírta már, öt országos irányultságú útvonal találkozott az átjáró környékén. Kanizsáról indult út Szombathely, Sopron és Bécs; Marcali, Fehérvár Pest-Buda; Iharosberény, Nagybajom és Kaposvár; Berzence, Babócsa, Barcs, Pécs és Eszék; illetve Légrád, Zágráb és a tengerpart irányába.

36 Ezek a szerencsés gazdaságföldrajzi tényezők nyilvánvalóan perspektivikus jövőt adhattak a városi népességnek. Ám az is világos, hogy a mezőgazdasági termelés terjeszkedése, illetve a népesség potenciális letelepülése előtt determináltak voltak a természetföldrajzi lehetőségek: vagy a patak partján kétoldalt a dombhátakra települ a népesség, vagy észak és dél felé - kihasználva a kinyíló teknőt bővítik a termőterületet, vagy pedig hozzáfognak a mocsár megszüntetéséhez, s ezzel közelebb hozzák a két városrészt, Kiskanizsát és Nagykanizsát. Látni fogjuk majd a későbbiekben, hogy a népesség szaporodása és terjeszkedése során mind a három lehetőséget kihasználta. A népesség beköltözésének megindulása Egyáltalán nem véletlen, hogy a visszafoglalás és az elmocsarasodás után nagyon hamar megindult az élet a városban, ami nem utolsósorban a városi élet előnyeivel, másrészt pedig az átmenő kereskedelem létével magyarázható. A török uralom alatt négy részből állt a város: az Óvárosból (Alté Stadt), az Újvárosból (Neue Stadt), a Külső városból (Vorstadt) és a Rácvárosból (Raitzenstadt).

37 A felszabadító harcok során és a vár lerombolása után a Régi és az Újváros is elpusztult. A lakosság a Külső városba, illetve a Rácvárosba húzódott vissza, a Külső várost egyre inkább Nagykanizsának, míg a Rácvárost Kiskanizsának nevezték el.

38 Ha a 18. század első harmadából megmaradt adóösszeírásokat tekintjük át, akkor világos, hogy a mezőgazdaságilag hasznosítható nagyobb földbirtokok inkább a berek nyugati, délnyugati területein, vagyis Kiskanizsán helyezkedtek el. Lassan azért megindult a népesség visszaköltözése, vagy pedig új népesség beköltözése. 1695-ben, amikor a várat Batthyány Ádám helyett egy német várkapitány vette át, jelentős német katonaság települt be.

39 A 18. század elején jelentősebb délszláv nemzetiségi beáramlás történt. 1711-ben a pestisjárvány után Kanizsán 84 adózó gazdát írtak össze, ám természetes volt ekkor a népesség hullámzó, ingadozó jellege.

40 Az 1715-ös országos összeírás adatai Nagykanizsán 256 taksásról illetve szabadalmasról (városi lakosokról) beszélnek.

41 A megismételt 1720-as összeírás (conscriptio) pedig valószínűleg jóval megbízhatóbb adatokkal rendelkezvén arról tájékoztat, hogy Nagykanizsán az 50 inquilinus és a 138 taksás 473 köböl szántót hasznosított, vagyis némileg még csökkenhetett is az adózók száma.

42 Az adóösszeírásokkal persze csínján kell bánni, nem is annyira a nagyság, mint inkább annak regisztrálása a fontos, hogy a két összeírás adatai szerint ekkor még - nyilván az alacsony népesség, s nem utolsósorban az egyéb, gyengébb kereseti lehetőségek mellett - a két városrész gazdasági tevékenysége nem különült el még olyan élesen egymástól, mint a későbbiekben, amikor is Kiskanizsa vált a mezőgazdasági, míg Nagykanizsa az ipari és kereskedelmi központtá. Nyilván ekkor még nem lehetett nélkülözni az agrártermelési tevékenységet a város egyik részében lakó polgárnak sem. Az is egyértelmű ugyanakkor, hogy a keleti (nagykanizsai) városrész lakossága már ekkor jóval felülmúlta a nyugati (kiskanizsai) városrészét. A két városrész lakosainak jogállását, s egyúttal azok mezőgazdasági tevékenységét a város és a földesurak közötti szerződés határozta meg. Kanizsa városa (eltekintve most a civitas-hamisítás nehezen kibogozható kérdésétől) kiváltságos mezőváros volt ebben az időben (priviligierte Stadt), egy évben négyszer tarthatott országos vásárt. Rendelkezett a klasszikus mezővárosokra jellemző önkormányzati intézményeivel, bíróval, tanácstagokkal (senatus), jegyzővel, pénztárossal. Volt már városháza a városban, a pénzügyeket egy pénztáros felügyelte, a határozatokra, különleges esetek megítélésére, igazságszolgáltatási tevékenység részleges ellátására pedig esküdteket hívtak össze. Az uraságnak pallosjoga is volt.

43 A városlakók közül a szavazati joggal is rendelkező tagoknak a megnevezése polgár (purger) volt, akiknek joguk volt ipari, kereskedelmi, de akár mezőgazdasági tevékenységgel foglalkozni, ami azért lényeges, mert voltak olyan vá-