Zalai Múzeum 12. 50 éves a Nagykanizsai Thúry György Múzeum (Zalaegerszeg, 2003)

Kalicz Nándor: Újkőkorvégi és rézkori megtelepedés maradványai a nagykanizsai Inkey-kápolna mellett

16 Kalicz Nándor Ez a hiányosság tehát az Inkey-kápolna mellett sem lehet meglepő és arra gondolhatunk, hogy a Baden kultúra népessége olyan u.n. boronaházakban lakott, melynek felszínre fektetett talpgerendái a felépítménynyel együtt nyomtalanul elpusztultak. A Hahót mellett feltárt 3x5 m-es gödörobjektum jelenthetne kivételt, mely fölött égett tapasztöredékeket tartalmazó réteget talált az ásató Bánffy Eszter (Bánffy 1995b, 42-43). Az általa ismertetett helyszínrajz azonban nem elégséges a Baden kultúra építménye meghatározásához, mert nem tükrözi a házak jellegét. Valódi kivétel azonban itt is akad. Horvátországban, a Duna melletti Vucedol-Várhegyen a település elkülönült részén nagyméretű, oszlopos szerkezetű, különleges rendeltetésű építményeinek az alapjait tárták fel (Schmidt 1945, 15-21). Ezek azonban nem tekinthetők közönséges lakóépítményeknek, hanem a közösség kiemelkedő társadalmi rangot birtokló képviselői lakóhelyei és egyúttal ipari feldolgozás központjai lehettek. A leletanyag lényegében a nagy számú edénytöredékekből áll. Az edények tartósítására túlnyomó részben a redukciós égetést alkalmazták. Erre abból következtethetünk, hogy az edények felülete az esetek többségében a világostól a sötét barnáig, továbbá a világos szürkétől a sötét szürkéig és a feketésig minden színárnyalat megtalálható, ami redukciós, füstös égetés következménye. Az edények anyagának a soványítása széles skálán mozgott. A finom iszapolás, az apró kvarc- és homokszemcse belekeverése az agyagba főleg a jó kidolgozású és gondosan simított edényekre jellemző. Megfigyelhető azonban az apró kavicsszemcsék sűrű felhasználása is, amely főleg a nagyobb fazekakra jellemző, ami által az edény külső felülete durvává és egyenetlenné vált. Ez valamilyen oknál fogva szándékos volt, s ezekben az esetekben is elsimított az edények belső felülete. Az edényformákat és díszítésüket a következőkben foglaljuk össze: 1. Bögrék és kisebb korsók, mericék. Akisméretű ivóedények legjellegzetesebb példái. Méretük 4-8 cm között váltakozik. A leggyakoribb edényformák közé tartoznak. Két fő típust különíthetünk el. A legömbölyített aljú körte alakú, kissé összeszűkülő, vagy széles szájú, alig észrevehető, alacsony nyakú formák a számosabbak. Zömök keresztmetszetű fülük alig emelkedik a perem fölé (15.kép, 1-2, 4-9, 18.kép 2, 19.kép 2-3, 20.kép 2, 221.kép 1-2, 23.kép 3-5) Csak egyetlen lapos szalagfülű bögre került elő (23.kép 1). Gyakori, hogy a hasukat ferde vagy függőleges kannelura borítja (15.kép 7-9, 23.kép 1,3,5). Ezek a formák inkább a Baden kultúra idősebb klasszikus szakaszát idézik. Egyetlen hosszú nyakú korsót hozott felszínre a feltárás, amely inkább a fiatalabb időszakban gyakori (14.t. 3). A korsókhoz tartozó különleges fültöredéknél a fület vékony agyaghurkákból állították össze, mely által a Kelet-Magyarország vissi típusú edények jellegzetes fülképzésére emlékeztető példány jött létre (23.kép 7). A csúcsos aljú magasra felemelkedő fülű mericékből is felszínre került két példány, amelyek a fiatal időszak jellegzetes darabjai (18.kép 1, 22.kép 8). 2. Tálak. A legnagyobb számban előforduló edénytípus. Jellegzetes főző és étkezési edény. Azoknak a tálaknak, melyek jó felületi megdolgozásúak és a kisebbeknek számítanak, a szájátmérőjük 15-30 cm között váltakozik. Vannak azonban ezektől nagyobb méretű tálak is és a durva felületű fazekakéhoz hasonló külsejük van, s szájátmérőjük elérhette a 40 cm-t is. Ezek a nagy tálak feltehetően nagyobb létszámú családi vagy egyéb közösség főzési és étkezési igényeit elégíthették ki. A tálaknak több változata is előfordul az Inkey-kápolna mellett. Leggyakrabban a S-profilú, vagy az éles hastörésű kettős kónikus forma tűnik fel, amikor a szájuk minden esetben kihajlik (15.kép 12, ló.kép 1-7, 10, 18.kép, 7-10, 13, 19.kép 5-6, 21.kép 26, 22.kép 3-7, 9, 23.kép 6, 8, 24.kép 8, 12). Az itt bemutatott képek szerint az említett tálak túlnyomó része díszített. Lencse-, esőcsepp- és ékalakú bemélyített díszek egy vagy több vízszintes sort alkotnak, s ezekhez kapcsolódnak a bekarcolt ferde, függőleges, zegzug és csüngő háromszögeket alkotó minták. Kormeghatározónak tekinthető a az említett táltípusnál a perem belső részét díszítő ferdén találkozó kanneluracsoportok alkalmazása (15.kép 12, ló.kép 2). Az ilyen díszítés inkább az korai klasszikus fázisokra jellemző. A tálak másik kisebb csoportját az egyszerű behúzott szájú formák alkotják. Méretük és felhasználásuk az előbbiekhez hasonló. Egyelőre nem magyarázható ennek a kisebb formai eltérésnek az oka. Talán a használatukban is lehetett eltérés (15.kép 13, 18.kép 14). Díszítésük ugyanolyan, mint az előzőké, csupán ezeknél az egész belső felületet borítja a függőleges kannelurázás. Ebben a csoportban találhatjuk a nagyméretű, durva felületű behúzott peremű és egyszerű fordított csonka kúp alakú tálakat (19.kép 17, 21.kép 8, 24.kép 7). Egy különleges forma is előfordul a behúzott szájú tálak között. Ez a kétosztatú tál, mely rendszerint két egyenlőtlen részre van osztva, és az osztófalnál a perem fölött erősen kiemelkedő lapos fogantyúk helyezkednek el (19.kép 8). Az ilyen tálaknak különleges rendeltetése lehetett, feltehetően szertartási célra használhatták őket. Ezt a feltevést erősíti egy szigetszentmártoni sírlelet Budapest közelében, ahol az eltemetett halott mellé egy négykerekű kocsi agyagmodelljét, füles korsókat és két darab kétosztatú tálat (!) tettek. Mindezek a halott különleges helyzetére utalnak (Kalicz 1976). Más adatok is megerősítik ezt a véleményt. A kétosztatú tálak a korai klasszikus időszakban jelentek meg és a java klasszikus időszak jellegzetes tárgyai lettek. A tálakhoz kapcsolódóan kell