Zalai Múzeum 12. 50 éves a Nagykanizsai Thúry György Múzeum (Zalaegerszeg, 2003)

Kovács Gyöngyi: Jegyzetek a kanizsai vár 16–17. századi kerámialeleteihez

ZALAI MÚZEUM 12 2003 Kovács Gyöngyi Jegyzetek a kanizsai vár 16-17. századi kerámialeleteihez A Méri István által kutatott kanizsai vár

1 egykor a Délnyugat-Dunántúl legjelentősebb erődítménye volt. Központi épületét, a szabálytalan négyzet alakú, zárt udvaros, kaputornyos várkastélyt Kanizsai II. Miklós, Zsigmond király tárnokmestere építtette a 14. század végén (VÁNDOR 1992, 8-9; 1994, 254-256). A 15. század folyamán a Kanizsai-család birtokolta a várat, amely ekkor igazi főúri rezedencia volt (VÁNDOR 1994,261). 1534 után a fiúsított Kanizsai Orsolya és Nádasdy Tamás, a későbbi nádor házassága révén Kanizsa a Nádasdyakra szállt, akik udvartartásukat Sárváron rendezték be. Kanizsa azonban az 1533-ban Sárvárról idehozott díszes holmik jegyzéke alapján még mindig fényűzően berendezett lakhely lehetett,

2 - igaz már nem sokáig.

3 Mohács után, a török fenyegetés árnyékában a várkastély átalakult, s a 16. század közepén (1554-1559 között) Nádasdy Tamás építkezéseivel kisebb erősséggé vált (MÉRI 1988, 31-32; VÁNDOR 1992, 9-10; 1994, 280-285), melyet Kanizsai Orsolya - férje 1562. évi halála, majd Szigetvár 1566. évi török foglalása után - 1568-ban átengedett a kincstárnak. Kanizsa a Balaton-Dráva közi főkapitányság székhelyeként az 1568-tól Pietro Ferabosco vezetésével meginduló nagyobb méretű erődítési munkák nyomán komolyabb végvárrá épült ki (MÉRI 1988, 31-40; VÁNDOR 1992, 10; 1994,304-311). Az 1600-ban török kézre kerülő Kanizsa a 17. században az Oszmán Birodalom egyik fontos, határmenti vilajetjének központja (DÁVID 1992, 57; VÁNDOR 1994, 353-356), a török katonai uralom és közigazgatás legjelentősebb vára és városa volt a Délnyugat-Dunántúlon. A törökök ennek megfelelően nemcsak nagy erőkkel védték és erődítették, de - 1604-ben, majd különösen az 1630-as években -jelentősen át is alakították (MÉRI 1988, 57-59; VÁNDOR 1992, 1011; 1994, 365-368). Az 1664. évi sikertelen visszafoglalási kísérletet követően a vár 1690-ben került ismét keresztény kézre, I. Lipót parancsára azonban nem sokkal később, 1702-ben lerombolták. A Délnyugat-Dunántúl e fontos erősségéből ma már - néhány csekély földsáncon kívül - semmi nem látható, helyén üzemek, gyárak sorakoznak (vö. MÉRI 1988, 1. ábra = 1. kép 1). Az egykori vár a mai Nagykanizsától nyugat felé, a Kanizsa-patak hajdani mocsarában feküdt (vö. MÉRI 1988, 7. ábra = 1. kép 2), emlékét őrzi a lecsapolt mocsáron áthaladó, Kiskanizsára vezető „Vár út" elnevezés. A terület teljes beépítése előtt, az 1950-es (és részben az 1960-as) években került sor azokra a topográfiai és régészeti kutatásokra, melyek még eredménnyel járhattak a várra vonatkozó ismeretek hitelesítésében. Méri István nevéhez, 1953-58. évi kutatásaihoz fűződik az erősség pontos helyének rögzítése, a vár, de főként a belső vár ill. a késő középkori várkastély alakjának, méreteinek meghatározása, maradványainak feltárása, az építési mód és a külső erődítési rendszer részleteinek megfigyelése, valamint a lehetséges átépítések körvonalazása (MÉRI 1988, 9, 20). Méri István 1976-ban bekövetkezett halála után a vázlatos formában papírra vetett eredményeket Kovalovszki Júlia rendezte sajtó alá (MÉRI 1988). A monográfia, annak ellenére, hogy számos résztéma kidolgozása és a végső összegzés is kimaradt belőle, alapmű a kanizsai vár kutatói számára. Vándor László is, aki Nagykanizsa és vára történetéről máig a legrészletesebb és leghitelesebb összefoglalást adta, néhány ponton vitatta ugyan, de megkérdőjelezhetetlen alapforrásként nyúlt a Méri-hagyatékhoz (VÁNDOR 1994). Az 1950-es évek ásatásainak, valamint a későbbi kisebb leletmentések tárgyi emlékanyaga - bár az 1988. évben megjelent könyv gazdag válogatást közöl a leletekből - összefoglalóan feldolgozatlan (vö. PARÁDI 1961). Ennek hátterében többek között az is állhatott, hogy sokáig kevés olyan összehasonlító anyag állt rendelkezésre a Délnyugat-Dunántúlon, mely alapján az ásatások 15-17. századi keveredő emlékei között